A kérdés generációs ügy, posztmodern gondolat. Soha korábban nem volt szokás visszakérdezni, hiszen nem volt mese, szülőnek lenni kellett: a puszta fizikai létfenntartás miatt (hiszen nem létezett nyugdíj), később a társadalmi normák miatt, még később meg bonyolultabb gazdasági okokból. A jóléti demokráciákban viszont már nem születnek muszáj-gyerekek. Néhol a háztartások több, mint fele gyermektelen.

Miért vannak mégis gyerekeink?

A kérdésre nagyon sokféle válasz adható. Például: mert ez a dolgok rendje. Mert fontos, hogy génjeink, tudásunk, mosolyunk, szemünk villanása jelen maradjon a világban. Mert ez ad értelmet minden erőfeszítésünknek. Mert párkapcsolatunknak, szerelmünknek, házasságunknak kézenfekvő kiteljesítése a család. Mert nem volna kire hagyni a családi ezüstöt és a legszebb történeteket. Még sorolhatnám - mind igaz, bár önmagában egyik válasz sem a teljes igazság. Talán létezik egy sokkal egyszerűbb ok is: azért születnek gyerekeink, hogy más emberek legyünk. A gyereknevelés egyben nevelődés is. Tanulunk önmagunkról, kudarcokkal, sikerekkel, és megmérettetünk gyermekeink szemében - szüntelenül.

Végül pedig, „a nap végén“, megmérettetünk majd gyermekeink által a világban.

Mert az, hogy milyen felnőttek lesznek, elsősorban minket minősít majd, visszamenőleg is. Mit kezdünk ezzel a felelősséggel, amelynek valódi súlyára senki sem készített fel? Mit tekintsünk a dolgunknak és mit bízhatunk rá a sorsra? Hogyan kell tartani a fókuszt, és mikor kell elengedni, hogyan kell elengedni? A gyereknevelésben csak egyetlen esélyünk van.

Úgy kell elég jó szülőnek lennünk, hogy sehol sem tanultuk, hogyan is kellene ezt csinálni. Az élet minden területén képzéseket kapunk: oktatáson sajátítjuk el a szakmai ismereteinket, az autóvezetést, még a főzést és a jógagyakorlatokat is tanfolyamon oktatják – a gyereknevelés az egyetlen, amihez senkitől sem kérnek se pályaalkalmassági vizsgát, se felkészültséget igazoló okmányt. Kérdéseinkkel, kételyeinkkel legtöbbször magunkra maradunk – szerencsés esetben ketten. És szerencsés esetben nem szorongásainkat öntjük rá a másikra, hanem egymás hitét erősítjük. Mert a szülő egyetlen esélye, ha hisz a gyermekében. Szeret, feltétel nélkül elfogad és hisz.

A gyerekeinknek nincs beleszólása sem abba, hogy megszülessenek, sem pedig abba, hogy mi legyünk a szüleik, hogy lesznek-e testvéreik és milyenek. Kire ütött ez a gyerek? – kérdezzük, ha végképp tanácstalanok vagyunk.

Egy vonzó teória szerint a gyerekeink csak vendégségben vannak nálunk.

Csakhogy ezek a vendégek pont akkor távoznak, amikorra épp összecsiszolódunk.

A szülői szerep csak társadalmi szerepeink egyike, de nem csak egy szerep a sok közül. Vajon van-e átjárás a szerepek között? Másképpen: átvihetők-e a kompetenciák? Megint másképpen: mit tanulunk a gyerekeink által? Mit tanulunk kudarcainkból, mit tanulunk a sikerekből, és mit tanulunk abból, ha az „egyformán nevelt“ gyerekeink közül az egyik hasít, a másik pedig csak bukdácsol a világban? Mikor hiszünk a genetika végzetében és mikor a nevelés mindenhatóságában? Mindig abban hiszünk, ami épp bennünket igazol?

A gyereknevelésben megértjük önmagunkat.

Ez persze néha nem annyira jó. Nem mindig jó belenézni a tükörbe.

Néha megbicsaklik a világképünk és nem mindig lehetünk elégedettek képességeinkkel. A gyereknevelés színvallás is: képviselnünk kell önmagunkat, értékeinket, közben pedig meghasonlás nélkül kell megpróbálnunk mezsgyét találni a gyerekünk által hamar megtapasztalt külső valóság hamisságai, kegyetlenségei és az ideáljaink között. Ezen a mezsgyén kell kézenfogva elvezetni gyerekeinket a felnőttkorig.

Akik vezetőként dolgoznak, néha meglátják a párhuzamot a gyereknevelés felelőssége és a munkahelyi vezetőként viselt felelősség között.

Néha van egy homályos sejtésük, hogy voltaképp ugyanazt teszik, csak eltérő szerepekben. Mégis, talán sokan vannak köztük, akik úgy érzik: könnyebben elvezetnek egy négyszáz fős vállalatot, mint egy négytagú családot. Valószínűleg gyakran némi titkolt lelkiismeretfurdalással gondolnak a gyerekeikre, hiszen önmagukkal szembeni, talán maximalista elvárásaik miatt úgy érzik, szülőként mindig egy kicsit elmaradásban vannak. Zavaró, hogy míg szakmai teljesítményük többnyire egyértelműen mérhető, a családi szerepükben gyakran elmarad az erőfeszítéseinként járó elismerés. Gyakorta érzik úgy, hogy a munkahelyük felé menet két világ határát lépik át.Pedig a személyiségünk nem egy házikabát, amit levethetünk, ha kilépünk a lakásunk ajtaján.

Persze, ha szerencsések vagyunk, és persze, ha jól végeztük a dolgunkat, vagyis megtanítottuk gyerekeinknek a legfontosabbat: az érzelmek kifejezésének bátorságát, akkor szüntelenül lesz részünk töltekezésben. Gyerekeink rajzain szépek és óriások lehetünk, akkor is, ha addig csúf törpének éreztük magunkat.

Szülőnek lenni: a Nagy Lehetőség.

Fotó: Fortepan. Köszönettel.