Return to site
Return to site

Minden szülő: vezető?

És egyáltalán, mit jelent jó szülőnek lenni?

 

(Egy régi írásom, most közzéteszem.)

A kérdés generációs ügy, posztmodern gondolat. Soha korábban nem volt szokás visszakérdezni, hiszen nem volt mese, szülőnek lenni kellett: a puszta fizikai létfenntartás miatt (hiszen nem létezett nyugdíj), később a társadalmi normák miatt, még később meg bonyolultabb gazdasági okokból. A jóléti demokráciákban viszont már nem születnek muszáj-gyerekek. Néhol a háztartások több, mint fele gyermektelen.

Miért vannak mégis gyerekeink?

A kérdésre nagyon sokféle válasz adható. Például: mert ez a dolgok rendje. Mert fontos, hogy génjeink, tudásunk, mosolyunk, szemünk villanása jelen maradjon a világban. Mert ez ad értelmet minden erőfeszítésünknek. Mert párkapcsolatunknak, szerelmünknek, házasságunknak kézenfekvő kiteljesítése a család. Mert nem volna kire hagyni a családi ezüstöt és a legszebb történeteket. Még sorolhatnám - mind igaz, bár önmagában egyik válasz sem a teljes igazság. Talán létezik egy sokkal egyszerűbb ok is: azért születnek gyerekeink, hogy más emberek legyünk. A gyereknevelés egyben nevelődés is. Tanulunk önmagunkról, kudarcokkal, sikerekkel, és megmérettetünk gyermekeink szemében - szüntelenül.

Végül pedig, „a nap végén“, megmérettetünk majd gyermekeink által a világban.

Mert az, hogy milyen felnőttek lesznek, elsősorban minket minősít majd, visszamenőleg is. Mit kezdünk ezzel a felelősséggel, amelynek valódi súlyára senki sem készített fel? Mit tekintsünk a dolgunknak és mit bízhatunk rá a sorsra? Hogyan kell tartani a fókuszt, és mikor kell elengedni, hogyan kell elengedni? A gyereknevelésben csak egyetlen esélyünk van.

Úgy kell elég jó szülőnek lennünk, hogy sehol sem tanultuk, hogyan is kellene ezt csinálni. Az élet minden területén képzéseket kapunk: oktatáson sajátítjuk el a szakmai ismereteinket, az autóvezetést, még a főzést és a jógagyakorlatokat is tanfolyamon oktatják – a gyereknevelés az egyetlen, amihez senkitől sem kérnek se pályaalkalmassági vizsgát, se felkészültséget igazoló okmányt. Kérdéseinkkel, kételyeinkkel legtöbbször magunkra maradunk – szerencsés esetben ketten. És szerencsés esetben nem szorongásainkat öntjük rá a másikra, hanem egymás hitét erősítjük. Mert a szülő egyetlen esélye, ha hisz a gyermekében. Szeret, feltétel nélkül elfogad és hisz.

A gyerekeinknek nincs beleszólása sem abba, hogy megszülessenek, sem pedig abba, hogy mi legyünk a szüleik, hogy lesznek-e testvéreik és milyenek. Kire ütött ez a gyerek? – kérdezzük, ha végképp tanácstalanok vagyunk.

Egy vonzó teória szerint a gyerekeink csak vendégségben vannak nálunk.

Csakhogy ezek a vendégek pont akkor távoznak, amikorra épp összecsiszolódunk.

A szülői szerep csak társadalmi szerepeink egyike, de nem csak egy szerep a sok közül. Vajon van-e átjárás a szerepek között? Másképpen: átvihetők-e a kompetenciák? Megint másképpen: mit tanulunk a gyerekeink által? Mit tanulunk kudarcainkból, mit tanulunk a sikerekből, és mit tanulunk abból, ha az „egyformán nevelt“ gyerekeink közül az egyik hasít, a másik pedig csak bukdácsol a világban? Mikor hiszünk a genetika végzetében és mikor a nevelés mindenhatóságában? Mindig abban hiszünk, ami épp bennünket igazol?

A gyereknevelésben megértjük önmagunkat.

Ez persze néha nem annyira jó. Nem mindig jó belenézni a tükörbe.

Néha megbicsaklik a világképünk és nem mindig lehetünk elégedettek képességeinkkel. A gyereknevelés színvallás is: képviselnünk kell önmagunkat, értékeinket, közben pedig meghasonlás nélkül kell megpróbálnunk mezsgyét találni a gyerekünk által hamar megtapasztalt külső valóság hamisságai, kegyetlenségei és az ideáljaink között. Ezen a mezsgyén kell kézenfogva elvezetni gyerekeinket a felnőttkorig.

Akik vezetőként dolgoznak, néha meglátják a párhuzamot a gyereknevelés felelőssége és a munkahelyi vezetőként viselt felelősség között.

Néha van egy homályos sejtésük, hogy voltaképp ugyanazt teszik, csak eltérő szerepekben. Mégis, talán sokan vannak köztük, akik úgy érzik: könnyebben elvezetnek egy négyszáz fős vállalatot, mint egy négytagú családot. Valószínűleg gyakran némi titkolt lelkiismeretfurdalással gondolnak a gyerekeikre, hiszen önmagukkal szembeni, talán maximalista elvárásaik miatt úgy érzik, szülőként mindig egy kicsit elmaradásban vannak. Zavaró, hogy míg szakmai teljesítményük többnyire egyértelműen mérhető, a családi szerepükben gyakran elmarad az erőfeszítéseinként járó elismerés. Gyakorta érzik úgy, hogy a munkahelyük felé menet két világ határát lépik át.Pedig a személyiségünk nem egy házikabát, amit levethetünk, ha kilépünk a lakásunk ajtaján.

Persze, ha szerencsések vagyunk, és persze, ha jól végeztük a dolgunkat, vagyis megtanítottuk gyerekeinknek a legfontosabbat: az érzelmek kifejezésének bátorságát, akkor szüntelenül lesz részünk töltekezésben. Gyerekeink rajzain szépek és óriások lehetünk, akkor is, ha addig csúf törpének éreztük magunkat.

Szülőnek lenni: a Nagy Lehetőség.

A szerzőről többet: itt
A többi poszt: itt

Fotó: Fortepan. Köszönettel.

Subscribe
Previous
  Az azonnaliság vége
Next
P-Suit Leaders
 Return to site
strikingly iconPowered by Strikingly
Cookie Use
We use cookies to improve browsing experience, security, and data collection. By accepting, you agree to the use of cookies for advertising and analytics. You can change your cookie settings at any time. Learn More
Accept all
Settings
Decline All
Cookie Settings
Necessary Cookies
These cookies enable core functionality such as security, network management, and accessibility. These cookies can’t be switched off.
Analytics Cookies
These cookies help us better understand how visitors interact with our website and help us discover errors.
Preferences Cookies
These cookies allow the website to remember choices you've made to provide enhanced functionality and personalization.
Save