Mihalik Judit

Sátántangó és Sora

Mon, 27 Oct 2025 02:48:08 -0700

Egy Nobel-díj mindig figyelmet kelt, de az író életműve most valami másra is rávilágít. Krasznahorkai munkái, de főleg a nagyregényből készült film, a Sátántangó nem csupán egy alkotás, hanem szembesülés is.

A kortárs figyelem gazdasága a húsz másodperces, mára már egyre inkább a Sora és társai által generált, istant és felületes élvezetet nyújtó vizuálok ígéretére épül. Ez az a trend, ami a következő generációk hosszú távú koncentrációs képességét nagy valószínűséggel épp most, a szemünk láttára, teljesen lerombolja.

A két műfaj között azonban nemcsak az időtartam a különbség. A különbség elemi, rendszerszintű, sőt, paradigmatikus.

Először is, a technológiai ötlet lényege nem más, mint egy megértő és tanuló gép létrehozása, alapvetően a humán nyelvi struktúrákra, mint a gondolkodás formájára alapozva. Ezek az úgynevezett nagy nyelvi modellek (LLM).

Márpedig, ha ezen modellek alapja emberi gondolkodás rendszere, akkor a termék az eredeti minta sajátosságait is mutatni fogja. Lássuk ehhez egy másik Nobel-díjas magyarázatát.

Daniel Kahneman szerint kétféle emberi gondolkodás létezik. A gyors szisztéma: ahol az azonnali reakció, ismert mintázatok alapján és azonnal meghozott döntés számít. A lassú gondolkodás ezzel szemben az analitikus, energiát igénylő, mély elmélyülés.

Jelenleg az általános mesterséges intelligencia (AGI) alapja a gyors, mintázatokra épülő gondolkodás. Kétszáz éve élünk a sebesség, a gyorsulás mítoszában, kissé már unalmas is, de még mindig nem vagyunk képesek ezt elengedni.

Az átlagember viszont tud ezzel menni: a sebesség megtartása miatt ösztönösen egyre inkább csak a felszínen akar maradni. Gyors gondolkodással él, és a gyors gondolkodási modellen alapuló új, "mindentudó" eszközét használja, örvendezve, mint egy kisgyerek. Miközben a legmélyebb problémák persze a...Read More

A félbetört tükör

Tue, 09 Sep 2025 11:46:08 -0700

Amikor az identitásunkról gondolkodunk, legtöbbször a „ki vagyok én, itt és most?” kérdés körül forgolódunk. Hogyan lehetséges, hogy önmagunk számára az idő múlásával, a változások ellenére is ugyanazok maradunk?

A pszichológiának van erre sokféle válasza, de nekem még mindig a filozófia megfejtései tetszenek a legjobban.

Persze a filozófiai definíciók igazából akkor érdekesek, ha a saját életünkben, a saját kapcsolódásainkban értelmezzük őket.
Tegyünk hát most erre egy kísérletet.
A fenti kategóriák szerint létezik a személyiségünknek, önmagunkkal való egybevágóságunknak valamiféle változatlan, konstans magja.
De ha van, akkor hol keressük ezt? Hogyan tudnánk tetten érni?

Ha csak magunkra, a saját észlelésünkre hagyatkozunk, akkor nem csapjuk-e be önmagunkat önkéntelenül is abban, ahogyan korábbi önmagunkra tekintünk?
Másképpen: van-e valaki aki igazolni tudja, hogy kik voltunk tegnapelőtt, tegnap és kik vagyunk ma? Ha létezik ilyen személy, akkor hol keressük őt?
Hiszen életünk legtöbb szereplője: barátok, szerelmek, tanárok, kollégák – mindegyikük csak egy-egy szakaszra lát rá. De vannak-e olyanok is, akik az egész utat látták?

Vannak bizony, sőt, ketten is vannak.

Ők a születésünk pillanatától jelen voltak, emlékeik vannak már arról az időszakunkról is, amikor mi magunk még képtelenek voltunk felidézni a tegnapot. Emlékeznek a gyermeki gesztusainkra, az első szavainkra, a szokásainkra, amelyekhez még nem volt elegendő reflektív saját öntudatunk. Szemtanúként igazolhatják vagy cáfolhatják idem identitásunk állandóságát.

Nemcsak azt tudják, hogy kik vagyunk most, hanem azt is, kik voltunk egy hetesen, tíz hónaposan vagy ötévesen. Úgy is mondhatjuk tehát, hogy az idem identitásunk összes rétege csakis a szüleink előtt tárul fel. A gyerek és szülő közötti...Read More

Kánikula és kolonoszkópia

Wed, 03 Sep 2025 11:17:31 -0700

Rövid volt ez a nyár... vagy mégsem?
Minden szeptemberben ugyanaz a mondat kísért: „rövid volt ez a nyár.” Mondjuk egymásnak a bolt előtt, a kávégépnél, a telefonban. És közben mintha elfelejtenénk, hogy a naptár makacs: a június, a július és az augusztus most is ugyanannyi napot tartalmazott, mint tavaly vagy tíz éve. Valójában nem a nyár rövidült meg.

Mi torzítottuk röviddé – a fejünkben.
Rögvest megmutatom, hogyan működnek az ítélkezést befolyásoló torzítások. Mindannyian, mindig alkalmazzuk ezeket, de nem feltétlenül tudjuk a hátteret. Bebizonyítom, hogy a tudomány kérdései az életből jönnek és oda is térnek vissza.

Az idei nyár eleje olyan kánikulát hozott, amelyben mindenki szenvedett. Fülledt irodák, izzó villamosmegállók, álmatlan éjszakák. A forró napok, amelyektől januárban még a szabadság és a könnyedség érzését reméltük, valójában a munka árnyékában teltek. A kilátáselmélet nyelvén szólva: a referenciapont, az „ideális nyár” képe nem találkozott a valósággal. A meleg nem a vízparton, hanem a laptop fölött ért minket – ezért ezt az időszakot veszteségként őrizte meg az emlékezet.

B a l a toni vendéglátóként amúgy én is tapasztalom, hogy a többség makacsul július második felétől veszi ki a nyári szabadságát. Pedig tavaly is július elején volt a legnagyobb nyári hőség, de a szokások lassabban változnak, mint az éghajlat. Pont ez történt az idén is: amikor eljött a szabadságolások ideje, addigra épp csendesült a...Read More

Ahol fütyül a NOHAB

Mon, 15 Aug 2022 03:01:09 -0700

Habár kontrollmániás, megrögzött kacathalmozó, ráadásul még kultúra-és anyanyelvfüggő patrióta is vagyok, aki filmet is csak magyarul, a belterjesen ismert pesti színházi színészek hangján tud igazán élvezni, mégis sokféle átmeneti kulturális és nyelvi környezetben érzem jól magam. Képes vagyok majdnem tetszőleges földrészen gulyáslevesre hasonlító dolgot főzni teljesen ismeretlen és engem semmire sem emlékeztető helyi alapanyagokból, könnyedén szoktam egy távoli, sosem látott városban egy időlegesen kölcsönkapott lakást jólesően belakni egy óra alatt, vagy akár egy olcsó
hostel-szobát is a képemre formálni a cuccaimmal néhány percen belül. Az a fajta ember vagyok, aki pár napra is kicsomagol, beleteszi a szekrénybe a holmiját és az utazótáskát eldugja alulra, hogy ne is tűnjön fel, hogy ez csak átmeneti létállapot. Olyan vagyok, akinek már a második reggel köszön az utcai árus akkor is, ha amúgy csak mutogatással tudunk társalogni, és aki előbb-utóbb kiköt egy mindenesboltban vagy egy lomispiacon, mert egy rendes tésztaszűrő kanál, az egy alkalomra is kell neki, és ha nem talál a fiókban, akkor vesz egyet és felszereli vele a vendéglátójának a háztartását. Azt hiszem, ez a fajta bárhol megteremtett otthonosság ad nekem jóleső biztonságérzetet. Talán nem is vagyok ezzel egyedül.

Vannak azonban helyek, amelyek nemcsak otthonosak számomra, hanem olyanok, amelyeket az otthonomnak is tekintek. Ahol azt érzem: ide tartozom.

Jó ideje leginkább ez a tó melletti falusias, huplikás vidék az, ahol ezt érzem. Bár a városban élek, de igazából ez az a hely, ahová tartozom. Ez a hegyoldal, ahol a kertemben az idén már júliusban feketére égtek és lehullottak a magnóliafám levelei, de most, a perzselő szárazság ellenére, új rügyeket hoz, talán azért, mert egy fa csak csinálja a dolgát, küzd, és nem olvassa a reménytelen aszályról szóló híreket. És otthonom ez a parányi vízparti öböl is, tíz perc...Read More

Coming Out

Mon, 15 Feb 2021 04:04:55 -0800

Az új trendet sokan kínjukban találták ki, amikor már nem segített se a chat-kocsma, se a közös online jóga. Felfedezték, hogy szinte minden nap van olyan esemény, feladat, amit kényelmesen lehet séta közben, vagy egy napsütötte padon intézni, headsettel, online. Aztán néhányan felbátorodtak, és elkezdték páros sétákra is invitálni a kollégáikat.

Bevallom, én ezt évtizede űzöm, mivel a hivatásom a szenvedélyem: sose csináltam ügyet abból, hogy a munkát és magánéletet mindenáron szikével metsszem ketté. Gyakran kivittem a coaching-ügyfeleimet a szabadba, főleg azokat, akik lélektelen irodákban raboskodtak amúgy. Volt, akinek reveláció volt a Margitsziget, mert évtizede nem járt ott. Az egyetemi hallgatóimnak pedig ősszel és tavasszal görög módra peripatetikus órákat is tartottam, az egyetemhez közeli Római Parton.

De elkövettem egyéb furcsaságokat is. Például a Rudasba is jártam dolgozni. Kedden, a női napon délelőttönként esetmegbeszélést tartottam magammal. A párában és halk zsongásban befelé figyelve mindig sokkal jobban láttam, hol tartunk épp egy-egy ügyféllel a folyamatban. Ott születtek (fejben) a legjobb írásaim és projekt-terveim. Mert egy fürdő vagy egy uszoda nemcsak pihenésre való.

Kedvenc helyeim még mindig a budai vár sétánya és a Margitsziget, amit az ősszel beelőzött a vadregényesebb Népsziget, most pedig épp a Gellért-hegy, mivel a hidegben mozogni kell, és az emelkedő jót tesz. Hét közben szinte néptelen a Kopaszi-gát, meg hát persze a budai hegyek és túloldalt a Városliget is.

Amikor ezt a gondolatot a LinkedIN-en megosztottam, hirtelen nagy lett a nyüzsgés a poszt körül. Sorra bújnak elő a cinkostársaim. Sokan a temetőkbe járnak sétálni, hiszen ott csend van és azok még a tavaszi karantén idején is nyitva voltak. Néhányan a város körüli tavak felé veszik az irányt, Törökbálintra vagy Budakalászra. Mások a hegyekbe mennek, sokan a Duna jobb vagy bal partját róják, és van, aki az alagi lóversenypályára vagy épp a város...Read More

...taní-tani...

Thu, 11 Feb 2021 09:57:57 -0800

Ötvennégy éves vagyok és három éve pályakezdő tanár.
Kíváncsiságból kezdtem tanítani.

Főleg azért, mert szerettem volna az ezredfordulósok észjárását, habitusát közelről megtapasztalni és megérteni. Több egyetemen oktatok magyar és külföldi diákokat, többféle kurzust: vezetéstudományokat, üzleti etikát és szervezeti viselkedést, döntéselméletet, kommunikációs tárgyakat, kutatásmódszertant, a kezdőtől a mesterképzésen át doktori iskolákig.

Mivel kalandvágyból tanítok, leginkább az érdekel, milyen módon tudok hatással lenni a diákjaimra és meddig mehetek el a határok feszegetésében.

A legelső órám előtt eléggé izgultam. Annyira, hogy még a repülőgépbe is villám csapott, ami hazahozott volna Barcelonából. De nem hozott haza, így az első órám egyből a második lett.

Egy csapatépítő-jégtörő tréning-gyakorlattal készültem - ismerkedésnek is, meg azért is, mert így én figyelhettem meg őket, és nem fordítva. Fél órán belül a folyosón sorakoztak a kellékként bevitt sálaimmal bekötött szemmel, és próbáltak sorba rendeződni a feladatnak megfelelően. Ők addigra már tudták egymás nevét, én meg tudtam, kik az okoskák, kik a hangadók és kik a szabotőrök. Azóta minden kurzust így kezdek, főleg akkor, ha sok helyről érkezett Erasmus-hallgatók vannak a csoportban.

Aztán egyre bátrabb lettem, és gyakran viszek be olyan facilitációs eszközöket, mint az OPERA. Az üzleti tréningek céljára összeállított gyakorlatok szinte mindegyike adaptálható tanulási környezetre is. Kollaborációban készítünk online kérdőíveket, Lego Serious Play készlettel építünk, bőröndszámra viszem a képeslapokat a kollázskészítéshez és igyekszem minél több, helyben kitölthető online tesztet, szavazást is készíteni, hogy azért a telefont is elő lehessen venni néha.

Mert az első félév tapasztalatai alapján - és némi rutinnal a hátam mögött - már szigorkodni is mertem. Beláttam, hogy hasztalanul próbálok versenyezni a telefonok képernyőjén megjeleníthető...Read More

Test és lélek

Sat, 16 Jan 2021 10:07:30 -0800

Kínában az a szokás, hogy a halálos betegeknek nem mondják meg, ha menthetetlenek. Egészen az utolsó pillanatig titkolják előttük. Innen nézve ez a jogok elképzelhetetlen csorbítása: részben az egészségügyi és személyes adatokhoz való hozzáférés és önrendelkezés szabadsága miatt, részben a modern jogfelfogásban a mások (hozzátartozók) által való hozzáférés tilalma miatt. Kínában azonban máshogy vannak a dolgok.

A búcsú című kínai film ezt az ellentmondást mutatja meg egy történetben: a tüdőrákos pekingi nagymama és az Amerikában élő unoka kapcsolatán át személyesíti meg a két kultúra találkozását. A beteg nagymamához utazó unoka kétségbeesetten küzd a családdal, akik valóságos Patyomkin-falut építenek a nagyi köré a kegyes hazugságból, csakhogy az meg ne tudja: menthetetlen. A lány, akit már a szabadságjogokat abszolutizáló amerikai kultúra nevelt, nem érti, hogy miért fosztják meg a jogaitól.

Az öregasszony azonban egy beszélgetésben azt mondja a kislánynak: „Én sem mondtam meg Nagyapádnak, hogy haldoklik. Elvárom, hogy nekem se mondják meg”.

Nem lesz ezzel könnyebb a cinkosság terhe az unokának, de legalább valamivel érthetőbb.

E szerint az észjárás szerint a szeretet arra kötelez, hogy más viselje el a halál fenyegetésének gondolatát, mint akinek meg kell halnia. Méltányos osztozás ez a nehézségben, félelemben és fájdalomban. Kicsit olyan, mint egyes afrikai törzseknél, ahol a szülési tolófájások közben a leendő apa jajgat fennhangon.

A film szól még az elfogadásról is, hiszen a keleti életszemlélet szerint el kell fogadnunk a jót és a rosszat is. Nem hivalkodhatunk az örömünkkel és nem kérkedhetünk a fájdalmunkkal sem.

De a történet mindenekelőtt a lélek szenvedésének megváltásáról szóló példabeszéd: ha már a test menthetetlen is, a lélek az utolsó pillanatig könnyű maradhat.

A film záró-megjegyzése szerint egyébként a nagymama még hat évvel a végső stádiumot megállapító diagnózis után is életben...Read More

2020

Fri, 01 Jan 2021 12:08:47 -0800

2020 a ma élő felnőttek számára örökké megmarad, abszolutizált generációs élményként, mint a 9.11 és talán amilyen volt (interpretációktól és diszpozícióktól, a történelmi ruletten dobott megélésektől függetlenül) a második világháború. Azok számára is, akik most tagadják, akik minden erővel elfelejteni igyekeznek majd, úgy, mint egy béna rendszergazda által elkövetett, de szerencsére hamar kijavított hibát.

A mi generációnk életében ez is egy fontos év marad. Számomra például az az év, amikor sok olyasmi szó szerint elveszett, amit fontosnak hittem. A veszteségek éve, ha objektíven nézem. És az abszolút értelemben vett nyereségek éve.

Ez az év, ami szó szerint azért kell, hogy véget érjen, hogy helyet csináljon az újnak. Ami most elmúlik, az sokak számára normává tette a devianciát: a mackónadrágot, szellemi és fizikai értelemben. A bekuckózást, bezárulást önmagunkba, a csak magunknak, kényelmünknek és a valós igényeinknek, a fontos dolgoknak megfelelést. Miután tanult tehetetlenséggel beletörődtünk abba, hogy nincs más. Bár nekem sosem volt méretre szabott kiskosztümös társadalmi identitásom - legfeljebb, mint egy jelmez a sok közül, amit néha kiveszek a gardróbból. De őszintén szólva otthonosabb, és beszűkülten is tágasabb lett nekem a világ azzal, hogy többen élünk sallangmentesen, úgy, ahogy én eddig is éltem, egy még épp vállalható, és most épp elfogadott vagy csak eltűrt devianciában. Azaz, valójában a fejünkben.

És igen, van egy generáció , a fiatal felnőtt gyerekeink, akik számára ez a deviancia mostantól norma lesz. Akiket egyébként mostanáig attól féltettünk, hogy majd elmerülnek a digitális identitás érzéktévesztő pluralitásában, a azonnal megkaphatóság kapcsolati súlytalanságban és a tudattágítás mindenféle új módjaiban. Akik, tőlünk most talán végleg elszakadva, ezt nem csak generációs élményként, hanem bizonyos értelemben generációs traumaként élik meg. Akik, szüleikkel ellentétben, nem kamuznak azzal maguknak, hogy ez csak...Read More

Egy ajándék története

Tue, 22 Dec 2020 14:32:52 -0800

Volt egyszer régen valaki, aki fontos volt nekem. Egy távoli országban dolgozott épp, azokban a prehistorikus időkben, amikor még nem létezett internet és egy napos nemzetközi csomagküldés sem, legalábbis errefelé.

Így, amikor közeledett a karácsony, szomorúan néztem magam elé. Egy telefonhívás, főleg a kor viszonyai között, távrecsegő vonallal, olyan kiábrándító lett volna.

De aztán gondoltam egyet. Elrohantam a sarki trafikba, vettem egy buborékfújót. Azt a száz forintos műanyag hengert, aminek az oldalán színes papírcímke van. Miközben elindultam a reptérre, útközben becsomagoltam egy csinos kartondobozkába, de nem ragasztottam le, csak egy szalaggal átkötöttem, hogy bárki megnézhesse, hogy tényleg egy buborékfújó van benne. Mert bizalmi szívességpostán utaztattam, és a történettel fizettem a kézbesítőknek.

Arra gondoltam ugyanis, hogyha a mozdonyvezetőnek oda lehet adni a nagyi nálunk maradt lakáskulcsát (majd kimegy az állomásra, és leadják neki a vezetőfülkéből - ezt akkoriban még simán lehetett, ma már biztosan tiltja valamilyen szabály), akkor egy szolgálatos stewardess is biztosan elvisz a kedvemért Isztambulba egy buborékfújót, az én karácsonyi ajándékomat.

Igaz, közben persze valaki azért odaszervezett az érkezési reptérre egy helyi taxist, ez azért kellett a mutatványhoz. Egy olyan török barát, aki főleg török és mellesleg még barát is. Mert egy török szinte ismeretlenül is megteszi neked ezt, főleg, ha magyar, azaz tesó vagy. De főleg szerencse és az ötlet kellett, meg ugye ismerni azt a valakit, aki ismeri azt a valakit, aki mindeközben a taxist az érkezési váróba a nevemmel egy kartonlapon odaküldi és majd ki is fizeti neki a fuvart. Mert persze az ajándék épségben megérkezett, alig három órával azután, hogy az utaskísérő kezébe adtam.

A fontos emberem örült és meghatódott nagyon.

Szerintem a stewardess, akit a reptéren leszólítottam, a mai napig is emlegeti az izgatott, lobogó sálas, zöld szoknyás egyetemista...Read More

Ecce homo

Tue, 15 Dec 2020 15:24:28 -0800

Lejárt szavatosságú hír már, hogy a vezetésről ideje másképpen gondolkodni. A menedzsment gondolkodók, a guruk a pálya széléről már rég ezt kiabálják.

Az új hír, hogy most a vezetők is elkezdték ezt gondolni, de legalábbis ezt mondani, és ha a mosolyuk nem is teljesen őszinte, legalábbis kezdetnek ez már valami.

Tavaly ilyenkor, egy tanulmányom írása kapcsán átolvastam néhány úgynevezett „white papert”is, amelyben különféle szervezetek (a Világgazdasági Fórum elemzői, a KPMG, a Korn Ferry Institute és a CCARE Stanford által megbízott kutatók) megkérdezték legnagyobb cégek vezetőit, mit gondolnak az előttük előtt álló kihívásokról. Az efféle kutatási jelentések természetesen nem feltétlenül objektívek, hiszen az eredményeket befolyásolhatja az is, hogy a megrendelő cég milyen üzeneteket kíván megfogalmazni az ügyfelei számára. De ugyanakkor minden tudományos kutatásnál izgalmasabbak és relevánsabbak is, hiszen a klientúra hatalmas merítést jelent. Több száz vagy ezer cégvezetőt megkérdezni az óriások klubjából: ez lehetetlen küldetés egy akadémiai projektben.

Tavaly úgy tűnt nekem, hogy a reneszánsz visszatér, mert egy új, posztmodern humanizmus korszakát jövendölte mindenki: az elméletészek, mint megannyi kaliforniai próféta, azt sürgették például, hogy a vállalatokról kezdjünk úgy gondolkodni, mint egy dobogó emberi szívről (Julie Nelson), sőt, mint egy eleven tehénről (Henry Mintzberg), és felejtsük el végre a mechanikus óra és gép hasonlatokat. Engedjék meg maguknak a vezetők a sérülékenységet (Brené Brown) és érjék be a közös ebédnél kevésbé ínyenc...Read More