Vége az azonnal akarom-nak. A türelem nem tűri ezt a mentalitást. És most türelem kell.

Vége a tervezésnek, nem csak a hosszú vagy középtávú tervezésnek, hanem a hetekre, de napokra tervezésnek is. A dolgok órák alatt változnak.

Meg fogunk tanulni lemondani. Először fogcsikorgatva, aztán reményvesztetten. Végül egyre fásultabban. Aztán, amikor kiderül, hogy nincsenek tartalékaink az azutánra, akkor megtanulunk annyiból és úgy élni, amennyi még maradt.

Sok mindennek van most vége, csak még nem tudjuk.

Vége a frontális oktatásnak. Szeptemberben már nem ugyanazok lesznek az iskolák, mint amelyeket márciusban becsuktak. A tanárok és az iskolacsináló hivatalnokok először frusztrálódnak majd az inkompetenciától, aztán felfedezik a lehetőségeket és meg fog nekik tetszeni ez az új módi. Meg fog tetszeni a diákoknak is, mert rájönnek, hogy értelmetlenül gyötörték őket eddig: az iskolában eltöltött idő nem áll arányban a tanulással eltöltött idővel. A tanárok már nem akarnak majd a régi módon tanítani, a diákok meg a régi módon tanulni.

Vége az orvoslás mindenhatóságába és egészségügyi ellátórendszerbe vetett hitnek - ha még volt egyáltalán. Nincs pirula, amit bekaphatunk, és a múló nátha meg huss. Nincs többé illúziója egyetlen orvosnak és nővérnek sem, hogy mire számíthat.

Még nem tudni, mi jön ez után, de azt már lehet sejteni, hogy az ezután sokkal, de sokkal később lesz. És sokkal tovább fog tartani.

Addig az lesz, hogy meg kell tanulnunk kibírni egymást.

Mostanáig egy magyar apa átlagosan 6 percet beszélgetett naponta a gyermekével. Mostantól össze lesznek zárva. Akár el is kezdhetnek beszélgetni. Megtudni, mivel is foglalkozik apa a munkahelyén. Nyilvánvalóan nagy lehetőség lesz elővenni a társasjátékokat is. Elmenni együtt az erdőbe sétálni. Közösen főzni, egy idő után már kreatívan, mert fogynak majd a megszokott alapanyagok a boltokból. Csatlakozni az internetes jógaórákhoz, virtuális közösségi éneklésekhez, erkélyeken tartott koncerteket hallgatni a szemközti ablakból, karanténszínházat nézni a képernyőn. Magunkban tapsolni a kamera felé hajlongó színészeknek. Megnézni egymás kedvenc sorozatait. Bevásárolni a szomszéd néninek, akinek a gyerekei már vidékre menekültek, kopogás után a kilincsre akasztani a szatyrot.

Ezek a pozitív forgatókönyvek. A nagy lehetőségek, hogy lelassuljunk, hogy megértsük, mi a fontos, hogy találkozzunk önmagunkkal és azokkal, akiket szeretünk. Egy szűk kisebbség hóbortjai.

De nem.

A valóságban nem ez fog történni.

Sokan a végére sem fogják felfogni, hogy ez még csak a főpróba volt. Csak kicsit beleszagoltunk abba, ami majd a gyerekeinkre és unokáinkra vár, amit nekik szánunk.

Sokan most is, és később is múló rosszullétként akarnak erre az egészre tekinteni.

Ők azok, akik még most, ezekben a napokban is azt gondolják, hogy a vírushoz való viszonyuk magánügy: hogy eldönthetik, hogy félnek-e tőle vagy sem, és cselekvéseiket nem kell semmi és senki máshoz igazítaniuk. Akiknek soha senki nem fogja tudni elmagyarázni, hogy mit jelent az autonóm, de önkorlátozó belátáson alapuló társadalmilag felelős cselekvés, mert ők csak a vakon végrehajtandó parancsok nyelvét értik.

Akik most úgy hozzák-viszik a fertőzést a városban, mint a méhecske a lábán a virágport. Bátran gyilkolnak. Másokat. Hiszen ők, tudjuk, nem félnek a vírustól. Világéletükben megmondták nekik, mit gondoljanak, de a nagyon rebellisek közülük mindig megtalálták az autonómia sajátos módját: a konteókat és a vad spekulációt. A felelőst, aki mindig valaki más. Az idegen, a nem fajtánkbeli, a gyanúsan érthetetlenül beszélő, a bonyolult gondolatokkal sanda szándékot leplező.

Közben pedig az a különös helyzet állt elő, hogy az emberi civilizáció az első olyan konkrét globális problémával szembesül, amelyet nem lehet napirendre venni, mert már napirend. Mindenfajta bejelentés és előkészítés nélkül lett az.

Nem hívott össze üléseket az ENSZ vagy valamelyik más tekintélyes világszervezet, hogy plenáris üléseken és szekciókban is meghümmögje. Nem olyasmi, mint a klímaváltozás, amiben vagy hiszünk, vagy nem. A modellszámítások nem elméletiek, hanem a modellek a gyakorlatban futnak le. Előbb, mint ahogyan azt ki tudnánk számolni. Hamarabb jönnek az eredmények, mint a bemeneti adatok. Az orvosoknak a gyakorlatban kell eldönteniük, hogy ki maradjon életben és kit kell a sorsára hagyniuk.

Erre a globális problémára most mindenhol lokális válaszok születnek. Nem azért, mert ne tudnánk, hogy ez ellentmond a globális problémára globális megoldást elvének, hanem azért, mert a gyakorlatban nincs más lehetőség.

Miközben a fizikai és virtuális világ határai minden tekintetben feloldódtak a globalitásban, ma ugyanúgy bezárkózunk, mint ötszáz éve Velencében, quaranta giorni. Jobb híján ma is magunkra csukjuk az országhatárt és a lakásajtót. Pedig a COVID-19 vírus, az egy tizedmikron méretű szubmikroszkopikus biológiai organizmus simán átsétál a kerítésen és kényelmesen befér az ajtó alatt is.

Hátborzongatóan kacagva.

Fotó: Borzák Attila felvétele. Köszönettel.