Return to site
Return to site

A huszonhetes vers

A világ valaha volt legnagyobb tömeges pszichológiai emberkísérlete zajlik.

A Föld civilizált felének valamennyi lakója kísérleti alany. Nem egészen önkéntesen és sajnos ráadásul minden javadalmazás nélkül. Sőt.
Most, hogy az elmúlt években a nagy, befolyásos kutatóintézetek sorra arra jutottak, hogy az emberi boldogság titka az egészséges élethez nélkülözhetetlen szükségletek: a társas kapcsolatokból felénk áradó impulzusok, a szeretet, a megerősítés és visszaigazolás - most, hogy ezt már tudjuk, most a kísérleti eredmények ellenpróbája zajlik.

Akadémiai nyelven valahogy úgy mondanák, hogy most verifikáljuk a már publikált eredményt még egyszer, úgy, hogy az abban definiált, létfontosságúnak mutatkozó szükségletek kielégítését megvonjuk. Pont az történik, mintha azt a már igazolt tételt, hogy az emlősök létezéséhez szükséges az oxigén, ellenpróbával úgy igazolnánk, hogy a kísérleti patkányokat tíz percig a víz alá nyomva tartanánk. Az eredmény tényleg minden kételkedőt meggyőzne.

Pedig az eddigi kutatások már e nélkül is elég meggyőzőek voltak.

A Robert Waldinger vezette kutatócsoport több, mint hetven éve tartó, több ezer emberrel folytatott vizsgálata azt találta, hogy a szeretetteli, tartalmas kapcsolatokban élő emberek nemcsak mentálisan egészségesebbek, hanem a testi bajok is inkább elkerülik őket és még tovább is élnek, mint a magányosok.
A Gallup World Poll több millió résztvevővel végzett kutatása azt igazolta, hogy a jóllétünk második legfontosabb feltétele a fizikai komfortérzet után az, hogy kapcsolódtunk-e aznap olyasvalakihez, aki fontos számunkra. Daniel Kahneman, a Nobel-díjas közgazdász egy nagy kísérletben bizonyította, hogy a jóllétre való hajlam éppúgy örökölhető, mint a magasság vagy az intelligencia és hogy (a nagyon megnyomorító nélkülözési szint felett) már a pénz önmagában nem boldogít.
Ezek az eredmények lassan kezdenek beszivárogni a közpolitikai gondolkodásba is. Egyre több kormányzat kezdi fontolóra venni, hogy valamiképp a boldogság mutatóját is felvegye a teljesítmény-mérőszámok közé, a GDP mellé például. Egyre több cég is kezdi felismerni, hogy sokat tehet a munkavállalók testi-lelki egészségéért, azaz, közvetve a saját hatékonyságáért, ha aktívan dolgozik a stressz csökkentéséért és a munkakörülmények javításáért.
De attól meg igen messze voltunk, hogy ez a közgondolkodásban, a munkahelyek vagy a politikai programok közötti választásban a többség számára is szempont legyen. Mostanáig.

Most, a karanténban a magunk bőrén érezzük, milyen a víz alatt lenni, ráadásul tovább lenni ott, mint szeretnénk. És a víz még hideg is, és ha mégis felbukkannánk, akkor a levegő is mérgező.

Mert a VUCA világ most nem izgalmas és kihívásokkal teli, mint eddig, hanem szorongást keltő. Nehéz eldönteni, hogy a nyomorult életünket féltjük jobban, vagy az ép eszünket.
A tanácsadók, akik ebben a helyzetben irányt mutatnak a karanténos léthez, általában a hasonló bezártságot jelentő helyzetekből merítik a bölcsességet, mint például a tengeralattjárók, tengeri fúrótornyok vagy épp az űrhajósok jól megismerhető és kellőképp dokumentált mentális túlélési technikáiból. De aktuális szervezetfejlesztési kézikönyvként ott van Robinson sztorija is, Péntekestül, akiken a time-management és a delegálás módjai mellett a mikroszociális összefüggések is tanulmányozhatóak.

A napirend, a rutin lett az isten, a testmozgás a földi helytartó és az esti chat-kocsmákban celebráljuk a blaszfémiába torkolló istentiszteletet.

Van azonban még egy fontos feladatunk, amit az új életmód-guruk közvetve üzennek csak: fenntartani a történetünket.
Ezért kell, hogy naponta felhívjunk legalább egy embert, és elmeséljük neki - a semmit.

Mert most a Semmi a történetünk, habár, ha úgy nézzük, ez a nagyon is Valami. Csak az történik velünk, ami bennünk történik.

Ami egyébként sokkal izgalmasabb, mint a külvilág, csak meg kell tanulni ezt értékelni. Eddig nem ezt tanultuk.
A történetmesélés sok bajon segít: megérteni és átkeretezni a traumákat, felfejteni az elakadásokat, kimondani a feszítő érzéseket. Mindegy, hogy szóban mondjuk el, vagy leírjuk. A pszichológusok kedvelt módszere, hogy naplóírásra biztatják a klienseiket. Ventillációs hatással, mert ami kijön, az már talán nem zavarog odabenn tovább.
Most van ezzel egy másik dolgunk is: meghallgatni a másik ember történetét. Te nekem, én neked. Szívességbank.

Írtam már sokszor a történetek hatalmáról én is. Legutóbb Abderrahim, a marokkói történetmesélő kapcsán, akit hiába kerestem húsz év után Marrakesh főterén. Alighanem utoljára jártam ott, hogy megkeressem. Nem fogunk már Marrakeshbe röpködni csak úgy, húszévente se.
De láss csodát: nem kellett nagyon messzire mennem, hogy megtaláljam az én itteni történetmesélőmet. Globálisból lokális, ahogy annak most lennie kell. Mindig is itt volt az orrom előtt, csak a sok utazgatás közepette nem vettem észre.

A bácsi egy piacon szólított meg. Azon a helyen, ahol annyi embert ismerek, és ahová a sajton meg kenyéren kívül valójában azért járok, mert az árusok mind fontos embereim. A bácsi virághagymákat és palántákat árul. Két éve nála vettem a szerelemvirágot. Liláskék, különleges gondozást igényel és nem mindenkinél nyílik, azt mondta akkor. Nálam virágzott, szerintem azért, mert szimpatikusnak talált és adott mellé bűbájt is.
Most, a majdnem üres, szomorúan kietlen piacon, a bácsi megszólított, hogy ha már így ráérek (hiszen most mindenki ráér), akarok-e verset hallgatni. Mert van egy saját kötete, ha bemondok egy számot, felolvassa nekem azt a passzust. A huszonhetest választottam. Ez jó hosszú lesz, mondta.

Leültem vele szemben a székre, arra, amelyik a képen még üres - és ő olvasni kezdett. Sokkal jobb verselésben volt részem, mint amire egy olajbányászból lett hobbikertésztől számítottam, és főleg, finom intelligenciával magával ragadó előadásban.

A vers arról szólt, hogyan győzd le a félelmeidet, a gyötrő szorongást, ami megfojt, ha hagyod. Hogyan találd meg magadban a kapcsolódás képességét akkor is, ha minden elveszettnek tűnik épp és nem látod, mibe is kapaszkodhatnál. Hogyan ne engedd közel magadhoz a farkasokat.

Erőt adó, egyszerű, de bölcs vers volt.

A huszonhetes számú vers elmesélte nekem azt, ami az elmúlt három hétben történt velem.

Ültem ott, és arcomat a karanténos, megváltatlan, szenvedésteli húsvét vasárnap renegát napsütése felé fordítottam.
Arra gondoltam, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy utat találjunk.

Igaza lehet az életmód-guruknak.

A szerzőről többet: itt
A többi blogposzt: itt

Fotó: saját kép, készült Káptalantótiban, 2020. április 12-én.

Subscribe
Previous
P-Suit Leaders
Next
A bizonytalanság kora
 Return to site
strikingly iconPowered by Strikingly
Cookie Use
We use cookies to improve browsing experience, security, and data collection. By accepting, you agree to the use of cookies for advertising and analytics. You can change your cookie settings at any time. Learn More
Accept all
Settings
Decline All
Cookie Settings
Necessary Cookies
These cookies enable core functionality such as security, network management, and accessibility. These cookies can’t be switched off.
Analytics Cookies
These cookies help us better understand how visitors interact with our website and help us discover errors.
Preferences Cookies
These cookies allow the website to remember choices you've made to provide enhanced functionality and personalization.
Save