Amikor az identitásunkról gondolkodunk, legtöbbször a „ki vagyok én, itt és most?” kérdés körül forgolódunk. Hogyan lehetséges, hogy önmagunk számára az idő múlásával, a változások ellenére is ugyanazok maradunk?
A pszichológiának van erre sokféle válasza, de nekem még mindig a filozófia megfejtései tetszenek a legjobban.
Paul Ricoeur például megkülönbözteti az időben állandó „idem identitást és az „ipse" identitást.
Az idem identitás a horgony: az „ugyanazság, önmagaság”, vagyis azok a vonások, amelyek az idő múlásával is állandóak bennünk. Az ipse identitás ezzel szemben változik, alakul: ez az önazonosság, az ígéretek és felelősségvállalás révén fenntartott Én, azaz egyfajta konstrukció.
Persze a filozófiai definíciók igazából akkor érdekesek, haa saját életünkben, a saját kapcsolódásainkban értelmezzük őket.
Tegyünk hát most erre egy kísérletet.
A fenti kategóriák szerint létezik a személyiségünknek, önmagunkkal való egybevágóságunknak valamiféle változatlan, konstans magja.
De ha van, akkor hol keressük ezt, vagy hogyan tudnánk tetten érni?
Ha csak magunkra, a saját észlelésünkre hagyatkozunk, akkor nem csapjuk-e be önmagunkat önkéntelenül is abban, ahogyan korábbi önmagunkra tekintünk?
Másképpen, van-e valaki önmagunkon kívül, aki igazolni tudja,hogy kik voltunk tegnapelőtt, tegnap és kik vagyunk ma? Ha létezik ilyen személy, akkor hol keressük őt?
Hiszen életünk legtöbb szereplője: barátok, szerelmek, tanárok, kollégák – mindegyikük csak egy-egy szakaszra lát rá. Vannak-e olyanok is, akik az egész utat látták?
Vannak bizony, sőt, ketten is vannak.
Ők a születésünk pillanatától jelen voltak, emlékeik vannak már arról az időszakunkról is, amikor mi magunk még képtelenek voltunk felidézni a tegnapot. Ők emlékeznek a gyermeki gesztusainkra, az első szavainkra, a szokásainkra, amelyekhez még nem volt elegendő reflektív saját öntudatunk. Ők azok, akik szemtanúként igazolhatják vagy cáfolhatják idem identitásunk állandóságát.
Ők: a szüleink..
Nemcsak azt tudják, hogy kik vagyunk most, hanem azt is, kik voltunk egy hetesen, tíz hónaposan vagy ötévesen. Úgy is mondhatjuk tehát, hogy az idem identitásunk összes rétege csakis a szüleink előtt tárul fel. A gyerek és szülő közötti mély, intim és megismételhetetlen kapcsolat ebben a tapasztalati
tudásban (is) gyökerezik.
Ha jobban belegondolunk, beláthatjuk, hogy a kapcsolódás fordított irányban és leszűkítő értelmében is igaz. A szülő számára is a gyermeke az az ember – önmagát leszámítva –, akinek idem identitását a legteljesebben, sok árnyalatában és mélységeiben is megszemlélheti. Az első mozdulattól kezdve az utolsóig kísért életút. A szülő tanúja minden változásnak, minden apró jelnek, amelyben a felnövő emberi lény mégis ugyanaz marad – és minden új elemnek, amelyben az idem identitása tovább bontakozik. A szüleink nem csupán szeretnek bennünket: ők önazonosságunk tanúságtevői is.
Innen nézve érthető az is: miért olyan pusztító, ha a szülők párkapcsolata kudarcba fullad.
A válás sokféle sérülést okozhat, okolhatja magát a gyerek, érezheti magát eldobva, az új családban a második vonalba sorolva. De még nagyobb baj, ha a szülők a válásban nemcsak egymás mögül, hanem a gyerekeik mögül is kiállnak. Vagyis, az időben állandó idem identitás szempontjából a valódi törés akkor keletkezik, amikor a szülők haraggal válnak szét. Amikor elillan az addig kétségbevonhatatlan bizonyosság, hogy ők ketten képesek együttes, közös élményként átélni a gyerekeik szeretetét.
A két tűz közé került gyerekekben ilyenkor az egyik oldalonott az egyik szülő visszaigazolása, a másik oldalon a másiké, de hiányzik a kettőt összekapcsolódó, megerősítő pillantás, amelyben egyszerre láthatjuk magunkat mindkét szülő szemében. Az idem identitás kiteljesedéséhez nem elég, hogy külön-külön látnak bennünket; arra van szükségünk, hogy együtt tudjanak örülni nekünk, ezzel teremtve létünknek egy közös narratív keretet.
Ez a közös tanúság hiányzik sok széthulló családból. És ezért olyan nehéz feldolgozni: mert nemcsak arról van szó, hogy megszakadt a családi idill, hanem arról, hogy identitásunk legmélyebb tanúsága sérült.
Olyan, mintha két fél tükör lenne, amelyek külön-külön ugyan visszaadják az arcunkat, de sosem találkoznak egymással, sosem rajzolnak ki egy teljes képet.
A világ ritkán működik tökéletesen. A szülők is emberek, esendők, tele saját kudarcaikkal, félelmeikkel, sérüléseikkel. Küzdelmükkel abban, hogy a saját (idem és ipse) identitásukat fenntartsák, megerősítsék, és esetleg nagy kudarcok után akár újra is keretezzék. Például azzal, amit egy család felbomlásakor a gyerekeik iránti felelősségben a szülőknek magukkal kell elszámolniuk, akár a személyes boldogságuk vagy épp önzésük háttérbe szorításával is. Nos, igen, a harag, a sebzett egó gyakran rátakar erre a felelősségre, ezt tapasztaljuk.
Amikor visszagondolunk a saját életünkre, világosan látjuk: a legbiztosabb pontjaink mindig azok voltak, ahol a szüleink – bármilyen ellentét vagy nehézség ellenére – képesek voltak egymás mellett állni, átölelni egymást és ránk nézni. Azt csak utólag értjük meg, hogy ezzel az ő saját önazonosságuk is erősödött. Nekünk pedig nem csak a mindennapi béke vagy harmónia számított, hanem az a néhány ritka, de annál erősebb pillanat, amikor a tekintetükben ugyanazt a gyereket láttuk tükröződni. Ezek a pillanatok erősítették meg újra és újra saját idem identitásunk kontinuitását.
Az identitás tehát – a látszat ellenére- nem magányos vállalkozás.
Hiába keressük önmagunkat filozófiában, pszichológiában, önsegítő könyvekben vagy spirituális gyakorlatokban – a legmélyebb identitásunkat mindig mások tanúsága hitelesíti.
A fenti szövegben amellett érveltem, hogy ebben a tanúságtételben, azaz a saját horgonyunk megtalálásában a szülőknek kiváltságos szerepük van. Ők a kezdet és a folytonosság letéteményesei. Ha képesek együtt végigvinni ezt a szerepet, akkor olyan ajándékot adnak, amely egy életre szól: a biztonságot, hogy szilárd, erős és változatlan idem identitásunk valóban szilárdan fogja tartani a személyiségünket.
Nagy kár, ha ez a becses és kivételes ajándék egyszer csak darabjai törik.
Mert nincs belőle másik, és nem pótolható.
