Egy Nobel-díj mindig figyelmet kelt, de az író életműve most valami másra is rávilágít. Krasznahorkai munkái, de főleg a nagyregényből készült film, a Sátántangó nem csupán egy alkotás, hanem szembesülés is.
Nevezetesen: képesek vagyunk-e még hét és fél órán át egyfolytában, egyvalamire figyelni?
A kortárs figyelem gazdasága a húsz másodperces, mára már egyre inkább a Sora és társai által generált, istant és felületes élvezetet nyújtó vizuálok ígéretére épül. Ez az a trend, ami a következő generációk hosszú távú koncentrációs képességét nagy valószínűséggel épp most, a szemünk láttára, teljesen lerombolja.
A két műfaj között azonban nemcsak az időtartam a különbség. A különbség elemi, rendszerszintű, sőt, paradigmatikus.
Az elsődleges különbség a gondolkodási módban van, amit ma a közbeszédben "mesterséges intelligenciának" nevezett eszköz képvisel.
Először is, a technológiai ötlet lényege nem más, mint egy megértő és tanuló gép létrehozása, alapvetően a humán nyelvi struktúrákra, mint a gondolkodás formájára alapozva. Ezek az úgynevezett nagy nyelvi modellek (LLM).
Márpedig, ha ezen modellek alapja emberi gondolkodás rendszere, akkor a termék az eredeti minta sajátosságait is mutatni fogja. Lássuk ehhez egy másik Nobel-díjas magyarázatát.
Daniel Kahneman szerint kétféle emberi gondolkodás létezik. A gyors szisztéma: ahol az azonnali reakció, ismert mintázatok alapján és azonnal meghozott döntés számít. A lassú gondolkodás ezzel szemben az analitikus, energiát igénylő, mély elmélyülés.
Jelenleg az általános mesterséges intelligencia (AGI) alapja a gyors, mintázatokra épülő gondolkodás. Kétszáz éve élünk a sebesség, a gyorsulás mítoszában, kissé már unalmas is, de még mindig nem vagyunk képesek ezt elengedni.
Az átlagember viszont tud ezzel menni: a sebesség megtartása miatt ösztönösen egyre inkább csak a felszínen akar maradni. Gyors gondolkodással él, és a gyors gondolkodási modellen alapuló új, "mindentudó" eszközét használja, örvendezve, mint egy kisgyerek. Miközben a legmélyebb problémák persze a lassú gondolkodás zónájában laknak.
A jelenség érthető, aligha tehetünk ellene. Széllel szemben, minek.
De akkor mi ezzel a baj?
Az, hogy ha elveszítjük a képességet a kitartó figyelemre, a lassú gondolkodásra, akkor nem csupán a műélvezeti katarzistól zárjuk el magunkat. Idővel képtelenné válhatunk az elmélyült munkára is. Arra, hogy szembesüljünk egy hosszadalmas stratégia vagy egy komplex emberi kapcsolat minden apró árnyalatával. A töredékes észlelés miatt a világ folytonosságára való rálátásunk is megrepedezik.
Nagy kár, ha ez a becses és kivételes ajándék – a lassú gondolkodás képessége – egyszer csak darabokra törik. Baj lenne, ha egy generáció múltán már tényleg szinte csak a Nobel-díjasok kiváltsága lenne a lassúság.
Más. Valamikor réges-rég, az internet és a TikTok előtti időkben, Balassa Péter Goethét olvastatott velünk. Persze, senki nem bírta magát végigrágni rajta, húsz évesként, türelmetlenségünkben roppant avíttasnak és lassúnak éreztük a Tanulóéveket. Amikor az óra elején ezzel lebuktunk, Balassa mérgesen hazazavart bennünket olvasni. A következő héten azzal kezdte: „Na? Elolvasták? És unták, ugye? Mondják csak meg nyugodtan. Nagyon helyes. Goethe nem azért dolgozott annyit, hogy Önök jól szórakozzanak.”
Nos, hát igen, Tanár úr. A valóságos dolgok ritkán szórakoztatóak, cserébe viszont garantáltan emlékezetesek. Ezért éri meg a gyötrődés: mert nyomot hagynak.
Mert csak az ilyesfajta gyötrődésekkel van csak esély arra, hogy ne éljünk hiába, és főleg, hogy ne a tartalomgyárosok feneketlen bendőjében végezzük, elfeledetten és dicstelen - és ráadásul a végén még egy jó sztorink se legyen, amit egy húsz másodperces posztban elmesélhetünk.
#Koncentráció #FigyelemGazdaság #Sátántangó #Kahneman #AGI #MélyMunka #Filozófia #LassúGondolkodás #Vezetés
Photo credit: Gemini. Prompt: a Sátántangó című regény hangulata disztópikus környezeteben.
