Rövid volt ez a nyár... vagy mégsem?
Minden szeptemberben ugyanaz a mondat kísért: „rövid volt ez a nyár.” Mondjuk egymásnak a bolt előtt, a kávégépnél, a telefonban. És közben mintha elfelejtenénk, hogy a naptár makacs: a június, a július és az augusztus most is ugyanannyi napot tartalmazott, mint tavaly vagy tíz éve. Valójában nem a nyár rövidült meg.
Mi torzítottuk röviddé – a fejünkben.
Rögvest megmutatom, hogyan működnek az ítélkezést befolyásoló torzítások. Mindannyian, mindig alkalmazzuk ezeket, de nem feltétlenül tudjuk a hátteret. Bebizonyítom, hogy a tudomány kérdései az életből jönnek és oda is térnek vissza.
Az idei nyár eleje olyan kánikulát hozott, amelyben mindenki szenvedett. Fülledt irodák, izzó villamosmegállók, álmatlan éjszakák. A forró napok, amelyektől januárban még a szabadság és a könnyedség érzését reméltük, valójában a munka árnyékában teltek. A kilátáselmélet nyelvén szólva: a referenciapont, az „ideális nyár” képe nem találkozott a valósággal. A meleg nem a vízparton, hanem a laptop fölött ért minket – ezért ezt az időszakot veszteségként őrizte meg az emlékezet.
Balatoni vendéglátóként amúgy én is tapasztalom, hogy a többség makacsul július második felétől veszi ki a nyári szabadságát. Pedig tavaly is július elején volt a legnagyobb nyári hőség, de a szokások lassabban változnak, mint az éghajlat. Pont ez történt az idén is: amikor eljött a szabadságolások ideje, addigra épp csendesült a forróság. A vágyott nyárkép (ha majd tombol a kánikula, mi akkor nyakig a tengervízben leszünk, haha), torzulva érkezett, és így csalódás lett belőle. A veszteségkerülés itt is működik: a negatív eltérések nagyobb nyomot hagynak, mint a pozitív pillanatok.
Kahneman kutatásai szerint nem az számít, hogy egy élmény meddig tart, hanem az, milyen a csúcsa és milyen a vége. Híres kísérlete még az én példámnál is profánabb: kolonoszkópia során vizsgálták a betegek megélését a fájdalomhoz kötődően, és abból vontak le következtetéseket.
De vissza a nyárhoz. A nyár csúcspontja – a szabadság – a sokak számára nem esett egybe a legdurvább hőhullámok túlélős napjaival. Így a teljes nyarat ezek a pillanatok írják felül. Hiába volt közben napsütés, hiába voltak szép napok, az agyunk nem kronológiai naplót vezet. Inkább történetet ír, és ebben a történetben a nyár rövidnek és csalódásosnak tűnik.
Az emlékezet egyébként is hajlamos utólag átírni a múltat. Ezt hindsight biasnak hívják: amikor úgy érezzük, mintha előre tudtuk volna a kimenetelt. Most, szeptember elején, sokan állítják: „alig volt nyár”. Mintha a júniusi hőség már nem is tartozna a nyárhoz, csak mert nem akkor jött, amikor számítottunk rá. Az emlékezet is szelektál, torzít, kihagy. A jelen csalódása átfesti a múlt színeit.
Az egyéni élmények ráadásul összeadódnak, és közös narratívává állnak össze. Ha egy társaságban mindenki arról beszél, milyen rövid volt a nyár, az megerősíti az egyéni érzést. Így születik meg a kollektív emlék: egy „rossz nyár”, amely valójában teljesen átlagos volt. Az emlékezet közösségi szövetként működik: a másik panasza a sajátunkká válik, és fordítva.
Nemcsak az évszakokkal van ez így. Egy projekt hónapokig lehet sikeres, ha a vége rossz, mindenki kudarcként emlékszik rá. Egy kapcsolat tele lehet szép évekkel, de ha a befejezése fájdalmas, az árnyékot vet az egész történetre. Az életünk eseményeit nem objektíven, hanem torzítva őrizzük meg. A
kilátáselmélet arra figyelmeztet: a veszteség fájdalmát túlhangsúlyozzuk, a nyereséget alulértékeljük, és mindezt a csúcspont és a vég színezi át.
De hogyan lehetne másképp?
Az élmények nem csak úgy történnek velünk, hanem mi is alakítjuk őket – legalábbis azzal, ahogy emlékezünk rájuk. Tudatosíthatjuk, hogy a júniusi kánikula nem csak szenvedés volt, hanem voltak szép esték is a teraszon, fagyi a hőségben, a hajnali futás. Ilyenkor megállhatunk, hogy elraktározzuk magunknak: „ez a pillanat most jó.” És a vége sem kell, hogy meghatározza a teljességet. Az augusztusi vihar szele nem viszi el a júliusi napsütést, ha nem engedjük ezt meg neki.
És ott van még a közösségi emlékezet ereje: ha nem csak panaszkodunk, hanem felidézzük a szép pillanatokat is, akkor átírhatjuk a közös narratívát is. „Emlékszel, milyen jó volt az a borfesztivál júniusban?” – egy ilyen mondat éppúgy formálja a közös emléket, mint a sóhaj, hogy „rövid volt a
nyár.”
A nyár hossza nem változik. Az emlékezetünk torzítja, veszteséggé vagy nyereséggé festi át. Talán nem is az a kérdés, mennyi időnk van, hanem az, milyen történetet építünk abból, ami történt. A nyár idén is teljes volt – legfeljebb csak mi hagytuk, hogy más színek fedjék el. Ha a következőben jobban figyelünk a pillanatokra, talán jövő szeptemberben nem azt mondjuk majd: „rövid volt ez a nyár”, hanem azt: „tele volt izgalmas, váratlan eseménnyel.”
Ilyen és ehhez hasonló tudást, példákat és felismeréseket kínálunk a Vállalati Akadémia képzésén is.
Mert az életet élni kell, a munkánkat elvégezni, de mennyivel szórakoztatóbb minden, ha a mindeközben a például a nyári szabadság megélése kapcsán tudjuk megérteni, hogyan működik az emberi ítélethozatal.
Azért ez mégiscsak kellemesebb, mint a végbéltükrözésről beszélgetni.
Vagy nem?
Fotó: Fortepan, Lencsés Zoltán
