Elsírta magát a pénztárosnő.

Pedig csak annyit mondtam neki, mosolyogva és a szemébe nézve, miután az udvariassági köszönés után kihúztam a bankkártyámat: én tényleg, külön is, köszönöm Önnek. És látva az ő feltoluló könnyeit, én is majdnem sírva fakadtam. Ott, a szupermarket hideg neonfényében, 2020. március 27-én.

Ezekben a napokban mindannyian nehezen vagyunk. Még nem tudjuk, mi következik, csak azt, hogy ami közelít, az láthatatlan, hatalmas, ismeretlen, erős és ellenállhatatlan – de főleg, hogy elképzelhetetlen. Sodródunk. Néhányan még kapkodva próbálják menteni, ami menthető, mások pedig már a bénultság állapotában vannak.

De közben: mind szorongunk. Sok mindentől, de valójában, végső soron egy valami miatt. Mert a mérhetetlen bonyolultságban, ami a személyes, családi, munkahelyi, érzelmi, fizikai, és egzisztenciális állapotunkat most jellemzi, valójában egyetlen közös elem van. Egyetlen szó, ami minden körülményre, reményre, kétségbeesett kiútkeresésre és az ezerféle félelemre egyformán igaz: ez a bizonytalanság.

VUCA

Ez az a kifejezés, amivel már évtizedek óta önfeledten dobálózunk, ha világ és azon belül az üzleti környezet leírásáról van szó. A betűszót (Volatility, Uncertainty, Complexity, Ambiguity) a hidegháború utáni állapotok leírására használták először, de hamar átvette a vezetéstudomány is, gyakran jellemezve ezekkel a csoportok és szervezetek viselkedését, de még a gazdasági vagy pénzügyi környezetet is. A legjobb marketing-szöveg szinte bármilyen innovatív gondolat eladásához, mert provokatív, erős és szókimondó. Még ha nem is túl eredeti. Arról azonban, hogy mit jelent mindez a valóságban, mostanáig még csak nem is álmodott senki. Mert ez van most: illékonyság, összetettség és kétértelműség, de mindenen túl és mindenen felül: bizonytalanság.

Kontroll és valószínűség

Az történt most, hogy néhány nap leforgása alatt elveszítettük az irányítást az események felett, a sorsunk felett, a mobilitásunk felett. Elveszítettük a kontrollt vezetőként a ránk bízott feladatok, a munkatársaink, a jutalmazás és számonkérés lehetőségei, a priorizálás, az időbeosztás, a kommunikációs tér felett, a folyamatok irányítása, de főképp, az információs hatalom birtoklása felett. A senki se tud semmit versenyében ugyanis nincsenek tuti befutók. A pénzügyeinkben elveszítettük a kontrollt a tervezés felett, a fogyasztásunkban a józan ítélőképesség, a szükségleteink és lehetőségeink, a javak jelenbeli és holnapi elérhetőségének higgadt megítélése felett. Az egészségünket illetően a vélt és valós kockázatok felett, a mentális egyensúlyunkat illetően a befolyásunk felett. Elvesztettük a kontrollt a gondoskodás felett, ami szüleinket illeti, és a tapasztalaton alapuló iránymutatás képessége felett, ami a gyerekeinket illeti.

Elvesztettük a kontrollt a valószínűség statisztikai és hétköznapi fogalmának értelmezése felett. Nincsenek mintázataink, amelyek most segítenének a helyzet felismerésében, a lehetőségek és veszélyek azonosításában. Nincsenek sémáink, amelyek a megoldás keresésében támpontot adhatnának és nincsenek konstrukciók, amelyeket alkalmazhatnánk a racionális gondolkodásban. Nincs hatalmunk a saját szorongásunk és a mások szorongása felett. Nincs hatalmunk a saját pánikreakcióink felett és a kiszolgáltatottságunk, vagy akár a mások ordas önzésének, felelőtlenségének vagy épp bántalmazó viselkedésének, stigmatizáló szavainak visszautasítása felett.

Választások

Teljesen sarokba szorítva kell meghoznunk olyan döntéseket, amelyeket eddig csak a szívszorító, mellbevágó drámákban és filmekben láttunk, például a Kaukázusi Krétakörben és a Sophie választásában. Szépen, csendben, szinte praktikus ügynek tüntetve fel, de valójában választanunk kell: kit hagyunk az út szélén és kit viszünk magunkkal. A szüleinket most úgy óvhatjuk meg, ha mindenekelőtt magunktól óvjuk meg őket. Azzal tudjuk őket magunkhoz ölelni, ha a távolból, minden nap, szavakba burkoljuk a szeretetünket, ilyen sután próbálva pótolni az ölelést. A gyerekeinket pedig úgy, ha elzárjuk őket azoktól, akik most épp fontosabbak nekik, mint mi, felnőttek, és cserébe összezárjuk őket azzal az élménnyel, ami talán a legijesztőbb lehet számukra: látni a szüleiket tehetetlenül félni.

Sok más morális döntést is meg kell hoznunk. Tudunk-e fedelet adni a munkáját elvesztett albérlőnek, fizetést az értéket majd ki tudja meddig nem termelő alkalmazottnak? Kifizetjük-e a bejárónőt, az otthoni ápolót addig is, amíg nincs módja elvégezni számunkra az eddigi szolgáltatást? És meddig mehetünk el a másokról való gondoskodásban, az önkénteskedésben, a felajánlásokban, amíg a magunk egzisztenciáját, egészségét, a családunkat nem veszélyeztetjük?

Ez a sok megterhelés nemcsak elviselhetetlen mentális súlyt jelent, hanem szerepeinkben is zavarodottá tesz. Súlyos deficitet okoz az önmagunkkal szembeni elvárásainkban - és a mások velünk szembeni elvárásaiban is.

Ego-színház

De miért ilyen nehéz a bizonytalanság?

A pszichológiában elsősorban a negatív stressz-események leírásaiban és az azokra adott válaszokban kell keresnünk a megfejtést. Az egészben az a hátborzongató, hogy bármelyik kategóriába is esik egy esemény, az már önmagában is komoly veszélyt jelent a mentális egészségünkre. Márpedig, amit mit most élünk át, arra valamennyi jellemző egyszerre igaz.

A traumák során, mint amilyen sokak számára a mostani helyzet is (noha az igazi nehézségek még valószínűleg előttünk állnak), először is a tájékozódási képességünket veszítjük el. A váratlan természeti katasztrófák idején az áldozatok gyakran hosszan és céltalanul bolyonganak a romok között. Sokan most, az első hetekben, még ezt éljük át: kábán és dezorientáltan próbálunk alkalmazkodni a helyzethez, akkor is, ha életünk díszletei még állnak. Ezt az élményt éljük át akkor is, amikor először lépünk ki a kijárási korlátozások miatt kihalt szellemváros néptelen utcáira.

Sokat számít, hogy mennyire érezzük befolyásolhatónak a helyzetet. Ha képesek vagyunk legalább valamennyire hinni abban, hogy van ráhatásunk az eseményekre, az segít a szorongás csökkentésében. A járványt illetően nyilván sokan abban reménykednek, hogy személyes életterük, biztonságuk megóvásával, önkéntes elvonulással elkerülhetik a fertőzést. De ezért volt sok ember első reakciója is az, hogy ésszerűtlen módon kezdett élelmiszert vagy más hasznosnak gondolt holmit felhalmozni. A pánikreakciónak tűnő viselkedés sokkal inkább arra szolgált számukra, hogy legalább azt hihessék: van és lesz hatásuk arra, ami majd velük történik.

Ráadásul, ami következik, nem is jósolható meg. Egy előre látható, bejósolható, ismert vagy kitalálható forgatókönyv szerint lezajló esemény még akkor is kevésbé félelmetes, ha egyébként nincs rá hatásunk. Az injekció fájdalmát is jobban elviseljük, ha az orvos lépésről lépésre elmondja, hogy mit fog csinálni a következő pillanatban és milyen érzésre számíthatunk. Ezért faljuk olyan mohón a híreket az olasz és spanyol helyzetről, mert pontosan tudjuk, hogy akármilyen rossz jövőt is jósol számunkra, ami most ott történik, de legalább valami tervezhető rosszat.

Tanulni a tehetetlenséget

A stresszhelyzetekre nagyon sokféleképp reagálhatunk. A leggyakoribb a szorongás. A tehetetlenségtől traumatizált, a bejósolhatatlan események felett kontrollját vesztett emberiség hirtelen azt tapasztalja, hogy szinte minden, ami igazán fontos számára, hirtelen kikerült a befolyása alól. Sokan dühöt és haragot éreznek, amelynek konkrét tárgyát ugyan nem találják, de keresik a felelőst. Ezért fordulnak akár az emberiességi minimumot is figyelmen kívül hagyva azok ellen, akik karnyújtásnyira elérhetőek, és akikre ráillik bármilyen mintázat avagy címke, amelyet készen kaptak a „fertőzésterjesztőkről”. Hirtelen ellenséggé, a veszély potenciális forrásává válik a szomszéd, aki üres lakásába befogadja a külföldről hazatérő egyetemistát vagy a veszélyeztetett családtagjait kímélő orvost. De a tehetetlenség, az óriásinak érzékelt kockázat és a magas bizonytalanságélmény együttese miatt keletkező frusztráció akár agresszivitást is kiválthat. Az agresszió szintjének láthatatlan, de biztos emelkedését jól jelzi, elfogytak a fegyverboltokból a gázpisztolyok és a gumilövedékes fegyverek is. Úgy tűnik, az emberek azt érzik, hogy lesz mi ellen védekezniük. Jól jelzi az is, hogy máris növekedtek a családon belüli bántalmazások amúgy is riasztóan magas számú esetszámai.

A többség azonban előbb-utóbb belefásul helyzetébe. Elfogadja az oximoront: csak azzal tehet valamit, ha nem tesz semmit.

A bezártság, a tétlenségre ítéltség, a befolyásolhatatlan események elvezethetnek az apátia állapotához is. Onnan pedig egyenes az út a tartós depresszióhoz – jóval a járvány lélektani és egészségügyi sokkhatásán túlmutató, várhatóan hatalmas tömegeket érintő következménnyel.

Kilátások és elméletek

Valami hasonlóan rendkívüli történik a való világban, önmagunkon kívül is, a megbénuló társadalomban és a gazdaságban. A közgazdasági gondolkodás felől próbálkozva a helyzet megértésével, Amos Tversky és Daniel Kahneman kutatásait érdemes fellapozni. Azt igazolták, hogy döntéseinket, választásainkat elsősorban heurisztikáink, azaz valószínűség-becsléseink határozzák meg. Még pontosabban az, hogy ezek a becslések milyen fajta és mennyiféle torzítással bírnak, azaz, hogy mennyire nem megbízhatóak ezek az ítéleteink.

Ha nem volna elég, hogy megbicsaklott, de legalábbis erősen tűréshatáron tesztelt mentális állapotunkban eleve korlátozottak racionális képességeink és radikálisan megváltozik a kockázat-értékelésünk és kockázat-tűrésünk, ebben a kiélezett helyzetben ráadásul még fel is erősödnek ezek a torzító hatások. Részleteiben talán igen, de totalitásában nincs mihez hasonlítani a jelenlegi helyzetet, ezért ítéleteinket nem alapozhatjuk semmilyen támpontra, amiből a kimenetet valószínűsíthetnénk. Tudjuk, milyen gazdasági válság, és tudjuk, milyen egy járvány, de nem tudjuk, hogy mi történik akkor, ha a kettő kombinációjaként előáll egy helyzet, amelyben egy globális problémára a józan ésszel ellentétben lokálisan lehet és kell reagálni. Egy helyzet, amelyben kisebb baj miatt a fizikai határok kényszerű lezárásával mi magunk tesszük eleve lehetetlenné a még nagyobb baj elkerülését.

Az „azutánról” való gondolkodás persze már elkezdődött, az elméletekben és a gyakorlatban is. De most még túlságosan is el vagyunk foglalva a saját mentális korlátaink megértésével és meghaladásával. A szélsőséges kimeneti jóslatok közötti elveszettségünkkel. Hiszen most még a krízis megtapasztalásának fázisában vagyunk. Kahneman egy későbbi könyvében úgy fogalmaz: „a tapasztaló én alávetett az emlékező én zsarnokságának”. Ahogyan a gyermeket szülő nők is (elfelejtve a vajúdás fájdalmait) csak az utolsó pillanatok szépségeire emlékeznek, és ahogyan (ellenkező előjellel) a rosszra forduló házasságokból is csak az utolsó évek kínlódása marad meg emlékként, úgy a társadalmi tapasztalatok is hajlamosak sommás történetekké formálódni, amelyekben a kimenet a lényeg. Most sem lesz másképp. Az emlékezetünk által kreált, a rosszabb vagy jobb végkicsengésre hangolt történetekben fogjuk majd megőrizni egyszer ezeket a heteket, hónapokat is. A bizonytalanság és illékonyság kétarcú és komplex történeteiként. Arra, ami most valójában történik, csak a krónikások és a történészek emlékeztetnek majd.

Animal spirits

Akerlof és Schiller, a két Nobel díjas közgazdász, szintén a történetekre figyeltek, amikor könyvükben a 2008-as válságot a Keynes által megsejtett viselkedési közgazdaságtan szemléletével írták le. Meggyőzően bizonyították, hogy az emberek (a homo economicus) viselkedése mind a válság okaiban, mind következményeiben sokkal fontosabb hatással bírt, mint valaha hittük, de főképp, mint ahogyan a klasszikus közgazdaságtan feltételezte. Nagyon leegyszerűsítve, azt igazolták, hogy az emberi társadalom működése, a jóban és a rosszban is, nem más, mint döntéseink és cselekedeteink együttese, amelyeket az elbeszélhető történetekben és történetek által értünk meg. Azaz, a járványt, bizonyos értelemben, most, épp ezekben a hetekben, válsággá narrálja magának az emberiség.

A félelem, az előre menekülés, a személyes és üzleti csődtől való rettegés önbeteljesítő jóslatai, a láncreakciót elindító befektetői és pénzpiaci döntések, a spekuláció, az állami és szabályozási beavatkozások és intézkedések jól vagy rosszul kommunikált, szkeptikusan vagy messianisztikus csodavárással fogadott hatásai egyaránt történetekké formálódnak az emberi megértésben. Az Armageddon-teóriák, vagy épp a fenntarthatatlan, kizsákmányoló, habzsoló, de végső soron mindenkit boldogtalanná tévő fogyasztói társadalom összeroskadásának víziójával evangelizáló médiahatások szintén történetekben kínálnak számunkra értelmezést.

Ölelések

A sok ismeretlen közepette mindössze egyetlen bizonyosságunk maradt: az, hogy mentális immunitásunkra nagyobb szükségünk lesz, mint valaha. Ezért fontos, hogy felhívjuk egymást naponta, hogy meghallgassuk egymás eseménytelen napjainak beszámolóit. Hogy ébren tartsuk azt az illúziót, hogy vannak még történeteink a nem-történésben is. Mert csakis a történeteinkben létezünk.

Robert Waldinger a világ egyik leghosszabban folytatott tudományos megfigyelésében azt igazolta, hogy semmi sem pusztítóbb, mint a magány és semmi sem erősít meg jobban, mint a megtartó, mély és szeretetteli emberi kapcsolatok. Ez a hosszú és egészséges élet titka. Ez a legalapvetőbb mentális szükségletünk, amely fizikai létezésünkre is alapvető hatással bír.

Ez a helyzet, amiben most vagyunk, sok más, emberi ésszel és lélekkel szinte kibírhatatlan nehézségén túl, éppen ezért a legfájdalmasabb. Sokan vannak, akiknek remélt biztonságát éppen az jelenti, hogy magukra zárják az ajtót. Ők sorvadni kezdenek a négy fal között, mint a sötét sarokba állított szobanövény. Nem kapnak ölelést, még ha lenne is kitől, mert a vírus közéjük állt. De sokan vannak azok is, akik olyanokkal kényszerülnek összezárva lenni, akik csak rombolják és nem építik bennük ezt a mentális immunrendszert.

És vannak, akik hamar felfedezték, hogy bármi is jutott nekik, minden nap tehetnek azért, hogy ezt az ölelést, a kapcsolatok megtartó ölelését, ha csak kis adagokban is, de magukhoz vegyék, áttételesen, minél többféle módon. Az önzetlenségen és a szabadulásvágyon kívül ez az, ami miatt olyan sokan mozdulnak meg, etetik a dokikat, varrnak maszkot, szerveznek online közösségi együttléteket, éneklést, versmondást és tapsolnak minden este nyolckor az ablakukban állva. Ezért életbevágóan fontos számunkra is, hogy megköszönjük a kukásembernek, az ételfutárnak, a bevásárlást intéző szomszédnak, az ismeretlen bolti eladónak, a szociális munkásnak, a nővérnek és az orvosnak.

Mert most ezek a kapcsolódások azok, amelyek az elmaradt ölelések helyett is megtartanak bennünket is és megtartják őket is.

Akár egy szupermarket hideg neonfényében is.

Fotó: Fortepan. Köszönettel.