Jennifer Garvey Berger:

Hogyan kerüljük el a vezetés elmecsapdáit?

Boldogulás a komplexitásban

Pallas Athéné Kiadó, 2020. (124 p.)

Nagyon ijesztő lehet egy vezető számára folyton azt hallani és olvasni, hogy semmi sem érvényes már abból amit a vezetésről gondolt. Semmi sem jó úgy ezután, ahogyan eddig tette. Miért nem figyel eléggé az emberi kapcsolatokra, miért nem hallgatja meg, de még inkább miért nem kérdezgeti a beosztottait, hogyan vannak épp magukkal, a feladataikkal? Miért nem nyitottabb az üzleti folyamatokat támogató technológiákra, és közben miért nem humánusabb, kommunikatívabb és empatikusabb, miért nem kapcsolódik és egyáltalán, miért olyan tökéletlen, vagy épp ellenkezőleg, miért akar tökéletesnek látszani, ahelyett, hogy vállalná sebezhetőségét?

Nem szívesen lennék most a helyükben.

Ráadásul, a világ egyre bonyolultabb és komplexebb hely kezd lenni, egyre világosabb, hogy az a túlélőkészlet, amit a szocializációval, iskolázottsággal és élettapasztalattal összeállt, egy sor helyzetben csődöt mond.

Szerencsére itt vannak a megváltást ígérő kézikönyvek, hetente újabb és újabb, amelyekben öt, hét vagy tíz pontban elolvashatjuk, hogy mit kell tennünk, ha agilisek, reziliensek vagy nagy motivátorok akarunk lenni. Hiszen ez egyszerű. Pont annyira, mint a dohányzásról való leszokás: csak el kell döntened, hogy holnaptól nem gyújtasz rá. Vagy a fogyás: hagyj fel az evéssel.

Ilyen a vezetés is: csinálj mindent másképp, és minden másképp lesz.

Az a gyanúm, hogy gyakorló vezető nem is olvas efféle könyveket.

Semmi szüksége rá, hogy amerikai megmondóemberek kikezdjék a követői által ráruházott és elvárt omnipotenciát, miközben kétséges, hogy kap-e valami használhatót cserébe.

Van itt viszont egy olyan könyv, amit érdemes lenne elolvasniuk, mert ez valami más. A titok nyitja, hogy bár a címéből ítélve vezetők számára íródott, valójában egyszerűen embereknek szól. Mármint azoknak, akik kezdik kapiskálni, hogy elszabadultak a lovak.

Fő erénye, hogy nem amputálni akarja téves eszméinket vagy szokásainkat, mint egy elüszkösödött lábujjat, hanem finoman hangolva aprónak tűnő (de pesze igen fontos) részletekre irányítja rá a figyelmünket.

Jennifer Garvey Berger, a kognitív pszichológia és az andragógia szakértője, abból indul ki, hogy semmi meglepő nincs abban, ha a világ mostanra előállt komplexitásában és bizonytalanságában nem igazán működnek a dolgok. Pontosabban: mi nem működünk. Belezuhanunk a kapitalizmusba.

Berger nem kevesebbet állít, mint hogy az evolúcióban kialakult mentális automatizmusainkat kell meghaladnunk, mert ez ma már inkább akadályoz; tévedésekhez, hibákhoz, frusztrációkhoz és akár megbetegedésünkhöz is vezethet, de legalábbis boldogtalanná tesz.

Sorra is veszi ezeket a reflexeket, ösztönöket, amelyek egyébként az idegtudomány, a pszichológia és a szociálpszichológia által jól ismert jelenségek, de itt egészen más keretben bukkannak fel. Csupa olyasmi, ami megvédett bennünket a ragadozók gyorsaságával, az ellenséges törzsek támadásaival szemben, vagy segített elkerülni, hogy ismeretlen gyümölcsöket befalva szörnyű hasmenésben kiszenvedjünk. De ezek segítenek abban is, hogy ne rettegjünk annyira halandóságunk miatt, képesek legyünk értelmesnek látni az életünket a hervasztó tények ellenére is, de még abban is, hogy a parkolóházban több napos bolyongás nélkül is megtaláljuk az autónkat.

A szerző szerint azonban az a furcsaság történt, hogy ezek a képességek és segédletek mára a rugalmas alkalmazkodást követelő világban való boldogulás gátjává váltak.

Ezért fontos, hogy megértsük, hogyan működnek, mire jók és mire nem jók ma már. Egyiktől sem kell megszabadulni (nem is tudnánk, persze), de mindegyiket érdemes legalábbis reflektálnunk.

Az első ilyan sajátosságunk a történetek iránti vonzalmunk és ezzel együtt nagyvonalú hajlamunk a leegyszerűsítésre. Gondolkodásunk egyik formája a narratívák felfedezése mindenben: egy igazi szuperképesség. De rosszat tesz nekünk, ha az agyunk által felkínált történeteket arra használjuk, hogy mindenáron összefüggést lássunk ott is, ahol nincs. Arra is hajlamosak vagyunk, hogy történeteinket csak a nekünk tetsző részletekből állítsuk össze, kihagyva azt, ami nem passzol bele. De a legnagyobb baklövés az, ha csak egyféle módon tudjuk elképzelni a sztorit. Vagyis, ha nem tudjuk megengedni azt, hogy a másik embernek ugyanarról az eseményről vagy helyzetről egy egészen másféle narratívája van, mi több, kétségbe vonjuk, hogy az lehet ugyanolyan érvényes. Elvégre nem vagyunk mi atyaúristenek, hogy eldöntsük, melyik releváns.

Hasonló a helyzet a tévedhetetlenségünk vélelmével is. Nagy hasznunkra van a magabiztosság, de nem így az igazunkhoz való görcsös ragaszkodás. „A személyes meggyőződésünk helytállóságába vetett hitünk gátat szab a kíváncsiságunknak és nyitottságunknak, amellyel a tévedésünket igazoló részletek felé fordulhatnánk” – fogalmaz Berger.

Legalább ilyen veszélyes azonban ennek az ellentéte is, a mindenáron való kompromisszum-keresés. Az együttműködés roppant fontos szerepet játszott a működőképes emberi közösségek létrejöttében, de a kérlelhetetlen opportunizmus szüntelen gyakorlása megfoszt a jó ötletektől.

Nyilvánvaló csapdahelyzet a kontroll-mánia is. A komplexitásban esély sincs valódi irányításra, legalábbis nem a totális irányításra.

Az elme legmélyebb verme azonban az ego csapdája. Hajlamosak vagyunk körömszakadtáig védelmezni valakit (tegnapi énünket), aki már nem is létezik máshol, csak a fejünkben, megfosztva ezzel magunkat attól, hogy egy még érdekesebb és vonzóbb figurát fedezzünk fel önmagunkban.

Berger könyvének nagy erénye, hogy nem csupán pontosan és világosan vezet rá a diagnózisra, de egészen egyszerű és követhető megoldásokat is ajánl.

Nem leszünk ezektől egyből sikeresek, se öt centivel magasabbak, nem fogunk lefogyni és a koleszterin-szintünk se javul számottevően. De képesek leszünk rácsodálkozni önmagunkra, nevetni a helyzeteken és önmagunkon. Kicsit talán jobban tudunk figyelni másokra, akik így kedvesebb embernek láthatnak és így akár színesebbnek, kevésbé ijesztőnek is látjuk majd a világot.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy egy fehér izzással süvítő vezető ezzekkel a tanácsokkal mit tudna kezdeni.

De ha nem próbálja meg, akkor ő sem fogja megtudni soha.

A könyvbemutatóról készült podcastot, amelynek moderátorként a kitűnő Restás Péterrel és Schiszler Tamással a vezetői narratívákról, a tévedhetetlenség csapdájáról, a kontrollról és az ego mítoszairól is beszélgettünk, itt lehet meghallgatni.