Kínában az a szokás, hogy a halálos betegeknek nem mondják meg, ha menthetetlenek. Egészen az utolsó pillanatig titkolják előttük. Innen nézve ez a jogok elképzelhetetlen csorbítása: részben az egészségügyi és személyes adatokhoz való hozzáférés és önrendelkezés szabadsága miatt, részben a modern jogfelfogásban a mások (hozzátartozók) által való hozzáférés tilalma miatt. Kínában azonban máshogy vannak a dolgok.
A búcsú című kínai film ezt az ellentmondást mutatja meg egy történetben: a tüdőrákos pekingi nagymama és az Amerikában élő unoka kapcsolatán át személyesíti meg a két kultúra találkozását. A beteg nagymamához utazó unoka kétségbeesetten küzd a családdal, akik valóságos Patyomkin-falut építenek a nagyi köré a kegyes hazugságból, csakhogy az meg ne tudja: menthetetlen. A lány, akit már a szabadságjogokat abszolutizáló amerikai kultúra nevelt, nem érti, hogy miért fosztják meg a jogaitól.
Az öregasszony azonban egy beszélgetésben azt mondja a kislánynak: „Én sem mondtam meg Nagyapádnak, hogy haldoklik. Elvárom, hogy nekem se mondják meg”.
Nem lesz ezzel könnyebb a cinkosság terhe az unokának, de legalább valamivel érthetőbb.
E szerint az észjárás szerint a szeretet arra kötelez, hogy más viselje el a halál fenyegetésének gondolatát, mint akinek meg kell halnia. Méltányos osztozás ez a nehézségben, félelemben és fájdalomban. Kicsit olyan, mint egyes afrikai törzseknél, ahol a szülési tolófájások közben a leendő apa jajgat fennhangon.
A film szól még az elfogadásról is, hiszen a keleti életszemlélet szerint el kell fogadnunk a jót és a rosszat is. Nem hivalkodhatunk az örömünkkel és nem kérkedhetünk a fájdalmunkkal sem.
De a történet mindenekelőtt a lélek szenvedésének megváltásáról szóló példabeszéd: ha már a test menthetetlen is, a lélek az utolsó pillanatig könnyű maradhat.
A film záró-megjegyzése szerint egyébként a nagymama még hat évvel a végső stádiumot megállapító diagnózis után is életben van.
Ez a történet tehát azt az elméletet igazolja, hogy nem a betegség öl meg, hanem a szorongás, amit egyébként a nyugati civilizáció betegségének tekintenek. A remény elvesztése öl igazán. Azaz, a halálos betegség: önbeteljesítő jóslat is.
Ha körülnézünk, láthatjuk: sokan vannak körülöttünk olyanok is, akiknek a lelke hamarabb meghal, mint a teste. Évtizedekig élnek emberek megalázó kapcsolatokban, soha ki nem hevert traumákkal, gyógyíthatatlan sebesülésekkel, elhanyagoltan és mellőzve, vagy mély apátiában. A test még teszi a dolgát, de már csak egy üres edény, amelyben, mint egy rozsdás golyóbis, ide-oda gurul a lélek, tompán koppanva a lepattogzott zománcon.
Közben pedig a nyugati-fehér kultúrában talán túlságosan el vagyunk foglalva a test technológiájával: szépnek és orvosi értelemben egészségesnek maradni.
Most a járvány idején, gyakran derül ki, hogy milyen csalóka illúzió ez is. Milyen sokan vannak, akikről csak most derül ki, hogy hiába a fitt test, valami csöndben lappang a mélyben, amelybe a vírus belekapaszkodhat és megkezdheti a rombolást.
Mi, pedig, azok, akik a testi bajokat eddig szerencsésen elkerültük, még nem tudjuk, hogy mi lett közben a lelkünkkel. Azt érezzük, hogy valami lett, mert már hónapok óta rosszul alszunk. Hiába teszünk rigorózus rendszerességgel egészségügyi sétát minden nap, mint valami szanatóriumi ápolt, nem érezzük mégsem, hogy valóban élünk. Még nem tudjuk, hogy maradandó-e a trauma, vagy kiheverjük valaha. Még nem tudjuk azt sem, hogy a társas kapcsolatok hiánya okozott-e nagyobb kárt, vagy a szeretteink ölelése megtartó erejének a nélkülözését sínylettük meg ennyire.
Csak azt tudhatjuk biztosan: a nyugati kultúra magabiztos válasza a nyugtalanító kérdésre, azaz a testi és lelki sérthetetlenségünk, a szabad önrendelkezésünk, omnipotenciánk képzete, így vagy úgy, de illúzió volt.
A fotó illusztráció, vagyis nem a film részlete. Forrás: Fortepan, köszönettel.