1966-ban születtem Miskolcon.

Egy kis faluban nevelkedtem, Nógrád megyében. Édesanyám városi lány volt, aki bányamérnök apám kedvéért költözött a bányászvidékre. Édesapám a falu megbecsült sikertörténete lett: a bányászfiú, aki eljutott az egyetemre. Háromévente cserélték a Zsigulit, volt saját telefonunk és engem zongorára járattak az állami zeneiskolába. Tizenévesen a megyei lap rendszeres publicistája lettem.

Mit tanultam meg gyerekként?

Azt, hogy becsüljem meg szerencsémet – mert a világ igazságtalan. Akinek eleve szerény képességek jutnak, az később a tudáshoz se fér hozzá egykönnyen.

A rendszerváltáskor lettem egyetemista, és a közbülső két évben olyan, ma már legendás akkori budapesti "ellenzéki fészeknek" számító helyeken dolgoztam, mint a Fókusz könyváruház vagy az Országos Levéltár. A filozófián kívül tanultam történelmet, összehasonlító irodalomtörténetet, esztétikát, teológiát, metafizikát és jogot. Diplomát szereztem kommunikációs szakemberként, külügyi szakértőként, van közigazgatási szakvizsgám és persze coach végzettségem. 2017-ben védtem meg doktori disszertációmat a Corvinus Egyetemen. Független kutatóként dolgozom folyamatosan.

Mit tanultam az iskolákban?

Azt, hogy a gondolkodás szabaddá tesz. Azt, hogy szabaddá a gondolkodás tesz.

Időközben dolgozni kezdtem, mivel a Magyar Televízió gyakornokokat keresett, akikből aztán nagyon hamar műsorkészítők válhattak. Ebben az időben, a kilencvenes évek fordulóján néhány hónapot Londonban és New Yorkban is töltöttem, alkalmi munkákból éltem és megismertem a magyar emigrációt.

A televízióban végül tíz évet maradtam, dolgoztam riporterként, szerkesztőként, műsorvezetőként, készítettem napi élő adást, helyszíni közvetítést. De számomra a híradózás volt a szakma csúcsa.

Mit tanultam a Televízióban?

Azt, hogy csak az elkészült munka számít – az adásig nincs idő lelkizni, utána pedig már nincs miért. Azt, hogy nincs egyéni teljesítmény csapatmunka nélkül. Egy ötlet annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle, hogy a felnőtt ember felelős a saját arcáért.

A kilencvenes évek végén előbb egy színháznál voltam üzleti igazgató, aztán egy PR-ügynökségnél senior tanácsadó. Néhány évet az állami adminisztrációban is eltöltöttem. Többnyire szakértőként, alkalmanként vezetőként, mindig közel a döntésekhez, de sosem túl közel a politikai felelősséghez. Nagyszerű embereket, kiváló technokratákat ismertem meg, büszke vagyok rá, hogy engem, a „jöttmentet” is sokan elfogadtak.

Az utolsó teljes állású vezetői munkahelyem is egy nagy szervezetben volt, már a versenyszférában. A roppant intenzív időszak alatt meglepően extenzív tapasztalatokkal gyarapodtam.

Mit tanultam a nagy szervezetekben?

Azt, hogy türelmesen figyelni és bátran kérdezni kell. A legkézenfekvőbb kérdések néha katartikus hatással bírnak, és többet lendíthetnek, mint ezer emberóra munka. A szigorúan szabályozott rendszerekben néha épp az intuíció hoz működésbe rejtett energiákat.

Mindeközben, 1998-ban megszületett a fiam, akit öt évvel később kisöccse követett, majd jutalomjátékként negyvenéves koromban egy kislány.

Az utóbbi években egyetemen tanítok, kutatok és most kezdem a második doktori képzésemet.

Mit tanultam a gyerekeimtől?

Azt, hogy ők életünk művei.

Minden egyéb siker múlandó, minden egyéb jutalom feltételhez kötött és visszavonható, minden más kapcsolat tűnékeny.

Persze mind tudjuk, hogy így van, és mégis ... mintha nem élveznénk ki eléggé.

Sine Cura

MIHALIK JUDIT ÍRÁSAI