Nem is tudnám titkolni, hogy a hallgatóim közül a kedvenceim a perzsa lányok: nemcsak azért, mert szinte mind különlegesen szépek, karakteres vonásokkal, és nemcsak azért, mert láthatóan sokkal keményebben dolgoznak, mint a többiek, hanem elsősorban azért, mert olyan tartás és intellektuális horizont sugárzik belőlük, amiről azonnal felismerhetők.
Néhányuk személyes történetét is ismerem valamelyest, pedig a perzsa nők soha nem panaszkodnak, és nem próbálnak részvétet vagy sajnálatot kelteni maguk és a sorsuk iránt. De az azért előbb-utóbb kiderül, hogy valamennyien azért jöttek el a hazájukból, mert ez volt az egyetlen lehetőségük a méltó életre. Vannak köztük jogászok, orvosok, magasan képzett humán értelmiségiek, és a többségükön látszik, hogy még az ottani körülmények között is megpróbáltak úgy élni, mintha nem vennének tudomást arról, hogy Iránban nőnek lenni másodrangú állampolgárságot jelent. Beszélnek arról, hogyan kellett ott hagyniuk a családjukat; van olyan is, aki a férjét és a gyerekét hagyta otthon, amíg ő megpróbál új egzisztenciát teremteni egy másik kontinensen, egy szabadabb világban, abban reménykedve, hogy egyszer majd jobbra fordulnak a dolgok Iránban.
A mozi, amit most ajánlok, nemcsak megerősítette a saját tapasztalataimat, de egy másik értelmezési réteget is mellé tett. A dokumentumfilm arról a jelenségről szól, amely eddig teljesen ismeretlen volt előttem is: arról, hogy Iránban szinte járványszerűen terjed a nők között a plasztikai műtétek divatja.
Egyes becslések szerint Irán jelenleg a világon az első öt ország között van a plasztikai sebészeti beavatkozások számát illetően. Megbízható adat nincs, mert az orvosoknak nem kell hivatalosan jelenteniük az elvégzett műtéteket. A legtöbben az orrukat alakíttatják át, fitos, csinos női pofikát faragtatnak maguknak a sebész késével. Holott, ahogyan az ősi domborműveken, a kőbe faragott arcéleken is látjuk a perzsákon, talán pont a karakteres orr a legkülönlegesebb: a férfiaknak határozottságot és férfiasságot kölcsönöz, a női arcnak pedig olyan erőteljes kontúrt, ami egyszerre teszi vonzóvá és egzotikussá az arcot.
A film zavarba ejtően mutatja meg, hogyan tolakodnak a nők a híres plasztikai sebésznő várótermében, és hogyan viselkednek az orvosok azokkal, akik a tökéletes arcukat akarják minden áron valami mássá formáltatni. Vannak a filmben naturálisan véres, szinte sokkoló jelenetek is a műtétekről, elegyesen a lírai hangulatokkal, ahogyan a vércseppek duzzadva csordogálnak a testen vagy a műtőasztalon. A nyers, brutális képek váltakoznak a metaforikus szekvenciákkal, amelyek sokkal tovább mutatnak a szimpla jelenségnél, a plasztikai sebészet divatjánál. Ami, ha máshol történne, lehetne egyszerű hóbort, a globális világtrendek egyik bizarr hatása a sok közül egy fejlődő országban, de ez a jelenség, ott, a mai Iránban, valami sokkal többet üzen ennél. De mit is?
A doktornő szerint az iráni társadalom bipoláris. Egyik betegét, a tanárnőt említi, aki mellimplantátumot kér, miközben hidzsábban érkezik a rendelőbe: ő kívülről a fegyelmezett kulturális alkalmazkodás példája, legbelül pedig kétségbeesett vágyat árul el: azt, hogy a testéről mégis, mindig jogfosztás ellenére ő maga döntsön.
A rendező értelmezése szerint a plasztikai műtétek is beletartoznak abba a sorba, ahogyan az iráni nők a maguk módján tiltakoznak az ellen, amibe a történelem és a kultúrájuk belekényszerítette őket: az ellen, hogy ha a férfiak irányította klerikális-politikai vezetésen múlna, akkor semmiről sem dönthetnének, nemcsak a közügyeket illetően, de még a saját életüket illetően sem. A film értelmezése szerint a keményvonalas iszlámban tabunak számító, avatatlan férfi szemek által nem látható női test megváltoztatása: egyfajta lázadás.
Ahogyan a plasztikai magánrendelő recepciósnője fogalmaz: az iráni nők látszólag elfogadták, hogy sokadrangúnak tekintik őket, de valójában sosem törődtek bele abba, hogy mindenfajta önrendelkezéstől megfoszthatják őket. Ráébredtek, hogy egyvalamiben tudnak önállóan dönteni: a saját testükről. Bár úgy tűnik, hogy legtöbb esetben ez sem valódi, belső felhatalmazáson alapuló döntés – sokkal inkább csak egy kétségbeesett szabotázs. Mert bizony vannak, akik a férjük kedvét keresve fekszenek a kés alá... és vannak olyanok is, akik valóban csak egy hamis ideálhoz akarnak idomulni, amit egyébként még a propagandaplakátok nőábrázolásai is sugallnak: a kőbe faragott antik szépségű perzsa nőkhöz képest anakronisztikusan fitos orrú, csinos pofikák mosolyognak le ezekről a képekről. A film képi világa egyetlen motívumba sűríti az egész bonyolult és fájdalmas valóságot: a társadalom testén lévő sebek és a rájuk tapasztott ragtapasz ugyanaz, mint a plasztikázott nők testén lévő sebek és a kötés.
Azok a lányok, azok a nők, akiket az óráimról ismerek, a korábbi és mostani hallgatóim, valószínűleg nem költöttek plasztikai műtétekre, hiszen nekik a család minden pénzére szükségük volt, hogy eljuthassanak egy európai ország egyetemére. Ők más utat választottak, de ahogyan a film szereplői is, ők is azért hozták meg a döntést, mert ami Iránban ma történik, azzal nem lehet megbékélni.
Teherán a bőr alatt (Téhéran à vif)
Dokumentumfilm
Rendezte: Afsaneh Salari
