Ahogy mondani szokás, "nagyot ment" egy posztom a közösségi oldalakon.

Pedig nem volt vele semmiféle nagyotmondás szándékom. Csak megosztottam egy pillanatnyi élményt, egy emléket, érzést, ami rám talált. Néhány perc alatt írtam, ellentétben a többi írásommal, amelyekkel általában hosszasan bíbelődöm, hivatkozásokat keresek, pontosítok. Most csak egy hangulatot akartam megmutatni, egy pimf kis történetet, ami nekem mégis valahogyan fontos volt..

Ez volt az:

„ Néha nem árt reflektálnunk arra, hogy hol tartunk. Jó módja ennek, ha visszanézünk arra, ahonnan indultunk. Számomra ez az a pillanat volt, amikor az első önálló utazásom során, 1987-ben a Sorbonne egyetem aulájából felhívtam a szüleimet egy nyilvános telefonon, hogy lelkesen elújságoljam nekik, merre járok épp. Akkor, éppen ott tudtam meg tőlük, hogy megérkezett ez az értesítés: felvettek a ez ELTE filozófia szakra. Majdnem maximális pontszámmal, tizenhétszeres túljelentkezés mellett, a hat (!) meghirdetett hely mellé hetediknek. Harmadik próbálkozásra, mert nem adtam fel és nem értem be kevesebbel.

Az volt az a pillanat, amikor elhittem: igen, meg tudom csinálni. Egy isten háta mögötti gimnáziumból, elutasítást javasló igazgatói jellemzéssel, a budapesti elit egyetem elit szakára, az akkori egyetlen filozófia-szakra.

Most a kezembe került ez a megsárgult értesítő levél.

Ma, bő harminc évvel később, ugyanott tartok.

Mindenki azt mondja, hogy reménytelen 53 évesen új karriert kezdeni. De beszélhetnek, mert én már tudom, hogy nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség. Harminchárom éve tudom és ebben nem ingat már meg senki.

A levelet keretbe tettem és a kottákkal tapétázott falra került.

És most nézem...”

A bejegyzésre meglepően sokan reagáltak: gratuláltak, érdeklődtek, hogy merre is tovább, megosztották saját élményeiket, biztattak és velem méláztak. Akárhogyan is: kitűnt, hogy ki vagyunk éhezve most ezekre a történetekre. Nagyon akarunk hinni abban, hogy nincs lehetetlenség, vagy ami annak tűnik, arról ki fog derülni, hogy mégsem az.

Kellenek a stroke-ok, ahogyan a humanisztikus pszichológia nevezi, a mentális simogatások, az érintések, a mások erejéből merítkezés és a magunk felbátorítása is kell most.

Ez nyilván annak a jele, hogy elfáradtunk. A sokkban, a stresszben, a bizonytalanságban, a zűrzavarban, a magányban, a bezártságban, a megvonásokban, az önfegyelemben, a veszteségekben, a lemondásokban, az új szabályokban, vagyis a felfüggesztett régi életünk bombatölcséréből kinőtt digitális falanszter-létezésben.

1987-ben még nem léteztek mobiltelefonok, ezért nem is hiányzott, hogy naponta hatszor cseteljek a szüleimmel. Ha léteztek volna, akkor a hírt már nyilván jóval előbb megtudom, nem pedig épp a Sorbonne épületében, a nyilvános telefonon, ahonnan ki, tudja, talán épp Jacques Derrida telefonált haza pár perccel előttem (legalábbis én ezt képzeltem akkor). Akkor ez a történet nem így esett volna, és nem lenne az a szívszorító akusztikája sem, ami máig melengeti a lelkemet. És most már másokét is.

Vagyis, a kis történetem, sok minden mellett, még azt is üzeni, hogy néha talán kell egy kis éhezés, hogy aztán újra érezzük az ízeket.

Kép: saját fotó, 2020. Budapest