Sokan kérdezik, különösen, akik régóta ismernek, miért és mit tanítok. Hát íme, egy példa.

Jól mutatja a portfolió-mixet, ami most az életem.

Megkezdődött a félév az egyetemen, és megtartottam az első órát az Erasmus-diákjaimnak az „Új HR trendek” kurzusomon.

Egy ideje törtem a fejem, mi legyen a kurzus-feladat, mert szeretek olyasmit feladni, aminek közvetlen haszna is van. Például dolgozzunk az önéletrajzon vagy a motivációs levélen. Vagy írjanak cikket egy szakmai online felületre, osszák meg és szerezzenek hozzá legalább húsz további megosztást és jó sok lájkot.

Nálam nem kell a fióknak kamu-dolgozatokat gyártani, főleg nem kínból és feleslegesen. Olvasok én eleget, ők meg írnak eleget, hát legyen ebben valami kaland. A nyilvánossá tett írásokat legalább gondosabban készítik el, hiszen annak tétje van.

Nem mondom, hogy bevett gyakorlat ez az egyetemeken, pedig jól működik és semmibe se kerül. Kicsit fintorognak az édes hallgatók, de aztán megcsinálják és a végén csuda büszkék magukra. Beírják majd a szakmai önéletrajzukba - ez lesz a szakértői személyes márkájuk első ecsetvonása. A diploma mellett, valami kézzelfogható.

Így most, kézenfekvően, a videós elevator pitch-készítést találtam ki. Ha már future-proof, akkor legyen az.

Majdnem olyan, mint amit majd az első álláspályázatuknál kérnek majd tőlük, nagy valószínűséggel. Többségükben végzős diákok vannak a mostani csoportban, portugálok, spanyolok, franciák, törökök és németek. Helyesek, habár persze nem tudnak rendesen angolul, de ezt már megszoktam, tudom, hol kell megállni és szótáraztatni őket. Mindenféle vegyes szakokon tanulnak (főleg üzleti és pénzügyi programokon, esetleg marketinget vagy épp HR menedzsmentet) és persze mind azért jönnek Budapestre, mert híresen jó bulihely és ráadásul olcsó. Olyan megúszós megoldásnak tűnik a kötelező Erasmus-félévre.

De velem törököt fognak: szenvedélyből oktatok, ezért személyes ambícióm, hogy úgy menjenek el, hogy többet visznek haza, mint amire spekuláltak.

Ráadásul, többen nem is mennek el, ráhúznak még egy szemesztert és felveszik a következő kurzusomat is. (Ez persze nagy öröm egy tanárnak, hízik tőle az egó, mint a kisgömböc.)

Ma tehát nekiláttunk a munkának. Mindenki kapott fél órát, hogy kitalálja, mit mondana magáról 60 másodpercben, és aztán felvegye a telefonjával. Fellőttük felhőbe, aztán megnyitottuk a böngészőben, bekapcsoltuk a projektort és moziztunk.

Hááát... Kétszeresen is meglepődtem.

Egyrészt, hogy hirtelen mennyi minden előjött a televíziós múltamból, amit bő két évtizede hagytam magam mögött.

Igaz, csak mezítlábas szerkesztő-riporter-műsorvezető voltam, de a legjobb szakemberek neveltek azzá. Igazi tévések, akkoriban, amikor még csak „a” tévé volt. Kitűnő, játékfilmes múlttal bíró híradós operatőrök, rendezők és vágók között forgolódtam akkoriban. Úgy tűnik, nem haszontalanul. Most is hálával gondolok rájuk és innen is csókoltatom őket.

Így, ha ránézek egy képre, leolvasok róla sok mindent, akár áll, akár mozog az a kép. Kicsit többet, mint egy laikus. Mit látunk a háttérben? Lakótelepet, ami az egyetemet körülzárja? Egy béna vasrácsos ablakot a földszinten? Zöld növényt az aulában? Esetleg egy felfelé vezető lépcsősort? Mennyit látunk az enteriőrből? A kép nagy része a háttér, vagy az csak egy apró részlet? Hol van a hangsúly: a környezeten, vagy a beszélő fejen?

Mindegyiknek részletnek üzenete van, de még mennyire. A néző nem ismeri a készítés körülményeit, ő a képről olvas majd és interpretál. Talán nem az eszével, de az érzéseivel vagy megérzéseivel biztosan. (A készülő reklámfilmeket ma már EEG-gépbe fektetett alanyokkal tesztelik, megmérik és elemzik az agyhullámaikat külön-külön a zenére és a képre is.)

Mit látunk még? A beszélő arcát, egészen közeliben? Vagy talán a kezét is, amivel gesztikulál? Gesztikulál-e egyáltalán? Mennyire dinamikus, mennyire erősek a gesztusai? Betölti a teret? Vagy szorongva maga mögé fűzi a karjait? Letette-e a telefont szemmagaságban, hogy a kezei szabadon maradjanak, vagy esetleg megkért valakit, hogy tartsa a felvétel közben? Na és mit csinál még? Ácsorog, toporog vagy támaszkodik? Esetleg sétál, mintha steadicam venné? Vagy ide-oda mozog, hektikusan, mint egy dogmafilmes? És hová néz? A kamerának beszél, vagy a tekintetével valami másba kapaszkodik? Mind a tíz felvételen volt valami érdekes tanulság.

És ez csak egy szelfi-videó. Csak megnyomtuk a gombot.

A második meglepetés, hogy bár ez a generáció már a mozgóképeken nőtt fel, így szereznek információt, tudást, így szórakoznak, így építenek kapcsolatokat, így adnak hírt magukról, így főznek, így jógáznak, így tanulnak statisztikát és nyelveket – és mégis, milyen kevéssé tudatosan. Milyen kevéssé értik, hogy a plánoknak, a képkivágásnak, a beállításoknak, a mozgásoknak, a színeknek és fényeknek, a hang tónusának, az intonációnak, a háttérzajnak és a kép minden egyéb apró részletének üzenete van. Arról, hogy kik vagyunk, mit akarunk megmutatni és mit akarunk elrejteni. Hiszen minden kép történetet mesél - tőlünk függetlenül is.

Mintha a mozgókép, sőt, általában a vizualitás számukra nem egy olyan nyelv lenne, amit maguk is beszélnek, hanem csak valami olyasmi, amit befogadnak, de sosem reflektálnak. Nemcsak művészi vagy esztétikai értelemben, hanem mint értelmezési keretet, kommunikációs csatornát sem. Nekik ez olyan, mint a csapból folyó víz. Meg lehet inni, lehet vele kezet mosni, és nem kérdezzük a kémiai összetételét vagy azt, hogy pontosan hogyan került ide és mi is lesz vele.

Az igazi meglepetés azonban az ő meglepetésük volt. A rácsodálkozásuk erre az egészre. Holott ők már az a generáció, Európa naposabbik feléről, akik egészen biztosan az iskolában tanulták a médiaismeretet és a kommunikációt - talán többet is, mint a nyelvtant vagy a számtant.

Pedig az igazán súlyos kérdéseket most még csak nem is firtattam.

Mi a különbség a dokumentálás és a befolyásoló céllal készülő, megkonstruált tartalom között? Valójában mi az, amit létrehozunk ezekkel a videókkal? Csak egy szelfi-videó, vagy annál több is? Csak digitalizáljuk a pillanatot, vagy tudatos média-készítők vagyunk? Médiumok vagyunk - vagy mediátorok? Hogyan illeszkednek digitális identitásunkba (a felhőben rólunk keringő sok-sok adat és információ között) az általunk készített önreprezentációs médiatartalmaink?

Vagy ugyanez a kérdés plánváltással: ki befolyásol kit egy állásinterjú során? Hiszen mindkét fél elad és mindkét fél vesz is valamit. Leginkább ígéretet mindketten; kreditet és kredibilitást.

Gondolnak-e ilyen mélységekre a HR-esek, amikor a korszellem és technika által feldobott kézenfekvő megoldást választják, felkínálva a befolyáskeltés egy igen hatékony eszközét a pályázóknak? Számolnak-e azzal, hogy nem feltétlenül mediatizált dokumentumokat kapnak, hanem akár tudatosan előállított, megtervezett és kivitelezett médiatartalmat? Felkészültek-e arra, hogy ezt felismerjék és értelmezzék?

De ez ugyebár nem egy médiaelmélet kurzus, ezért térjünk vissza a gyakorlathoz.

Az édes nebulók a következő napokban szelfi-videós oktatófilmeket keresnek, amit egymással meg is osztanak, hiszen ez nem verseny, hanem kooperációs tanulás. Én csak a szemüket nyitottam fel, csak a kérdéseket tettem fel. A válaszok ott vannak az eszközeiken, sokkal hozzáértőbb szakemberektől, csak tudni kell, mit is keresünk. Aztán lesz néhány hetük, amíg kidolgozzák a 2.0 változatú szelfi-videót, hogy újra mozizhassunk és ünnepelhessünk.

Én nagyon kíváncsian várom. Szerintem most is csuda büszkék lesznek majd magukra.

És hogy hasítanak majd az állásinterjún! Előre örülök és drukkolok nekik.

Talán ez volt az igazi értelme annak a két évtizednek, amit a televízióban (és később a kommunikációs tanácsadói szakmában) töltöttem.

Fotó: Fortepan. Köszönettel.