Úgy tűnik, a menedzsment guruk tényleg megundorodtak kreatúráiktól.

Az MBA iskolák tömegessé válásával egyre inkább elterjedt a hiedelem, hogy aki elvégez egy kellőképp drága vezetőképzőt, abból automatikusan vezető is lesz. Végül is a statisztikák ezt igazolták, a legtöbb végzős kitűnő, jól fizetett állásokba kerül, tehát a nézet akár igaznak is tűnhet. De ahogyan az építészek, az orvosok, a nővérek, a tanárok és a coachok sem az iskolapadban teremnek (és főleg nem egy hosszú hétvégés képzésen), úgy a vezetőket sem a fejükbe gyömöszölt ismeretek nevelik vezetővé. Akkor sem, ha a menedzser iskolák jó esetben elsősorban látókört és komplex értelmezési keretet kívánnak adni.

Hiszen személyiséget és észt az MBA képzésen sem adhatnak.

Mentségükre legyen mondva, legalább nem is ígérnek.

Henry Mintzberg, hasonlóan a többi guruhoz, legújabb, idén megjelent könyvében is a hagyományos menedzsment felfogást és mentalitást ekézi, ahogy már egy jó évtizede. Teheti, hiszen ő a legtöbbet hivatkozott autoritás, (több) elmélet is fűződik a nevéhez, tizenhét kötet szerzője és társszerzője. Ebben a mostaniban, a címnek megfelelő várakozásokat beteljesítve, könnyed és közvetlen stílusban mondja el újra, miért nem érvényesek az utóbbi évtizedekben bevettnek tekintett gyakorlatok és elvek, miért kell leszállniuk a hatalom képzelt csúcsairól a legfelsőbb vezetőknek. Mindezt már érezhetjük persze a bőrünkön is, méghozzá anélkül, hogy messzemenő elemzésbe bocsátkoznánk arról, hogy merre és miben változik a világ.

De a blogbejegyzésekből született könyvecske fő erénye éppen az, hogy szinte minden oldalon felhívja a figyelmet erre, azaz: a kontextus jelentőségére.

Mintzberg szerint csak kontextusban értelmezhető a hatékonyság, az eredményesség, a vezetői készségek, a csapat vagy a cég teljesítménye, de még (elnevezésükkel ellentétben) az externáliák is részei a kontextusnak.

A gondolat nem előzmények nélküli: mindannyian emlékezünk, mit mondott Obama elnök a 2008-as válság után maguknak bonuszokat osztogató, a csődért amúgy nagyon is felelős vezetőkről. Vagyis, ha úgy vesszük, a kontextusról.

A valódi társadalmi felelősség, a társadalmi igazságosság és méltányosság követelménye eddig nem volt része a menedzsment teljesítményméréseknek és mutatóknak, bár azt valószínűleg mindannyian szeretnénk megtudni, vajon hogyan lehetne azzá tenni, a kétségkívül vonzó érveken és bölcs maximákon túl is.

A könyv legjobb hasonlata (a tehenes példán kívül, amit itt nem fedek fel, mert akkor néhányan esetleg azt hinnék, már el is olvasták a könyvet) talán a kőszikla alatti élővilág leírása, mint az elemzéshez hagyományosan használt „kemény és puha” adatok metaforája.

„Emeld fel a sziklát, ami elfedi a kemény adatokat, és nézd meg, mi nyüzsög alatta!”

Pont ilyen ez a könyv is: egy kőszikla, vagyis Mintzberg tekintélye és eddigi hatása a vezetéstudományra. És ami alatta van: a módszeres kétely, azaz a karteziánus hagyomány.

Talán ahogyan mostanában Mintzberg, maga Descartes is blogolna.

Henry Mintzberg:

Bedtime Stories for Managers. Berrett-Koehler, 2019

Esti mesék menedzsereknek. Pallas Athéné Könyvkiadó, 2019