Nem kell nagyon elrugaszkodott fantázia ahhoz, hogy meglássuk az összefüggést a terrorizmus és a járvány okozta páni félelem között. A vírus, mint arctalan, testetlen fenyegetés, csakúgy, mint a terrorizmus, amely a legváratlanabb helyeken és időpontokban bukkan fel, egyaránt megsemmisítő csapást mér ránk. Nem a valóságban, hiszen a valódi veszteségek a nyolcmilliárdos népességhez képest mindkét esetben eddig elenyészőek voltak. A hiedelmeinkre, a biztonságos, kiszámítható és felhasználóbarát világunkba vetett hamis illúzióinkra méri ezt a csapást mindkettő. Közös bennük, hogy nem számítanak az országhatárok és nem igazán számít nekik a jólét vagy a szegénység sem.

Ezek All In játékosok. Nem szarral gurigáznak, ahogy a fiam mondaná.

A járvány és a terrorizmus azonban főként azért hasonlatos, mert mindkettő egyaránt totálisan mediatizált jelenség. A buborék a médiában, az online közösségekben, hírportálokon és videócsatornákon láthatóan sokkal gyorsabban növekszik, mint ahogyan az a veszéllyel arányos lenne. Sokkal hangosabbak a fenyegetettségről kiabálók, mint a tárgyilagos hírközlők. A tartalomgyárosok kiszolgálnak bennünket, mert imádunk borzongani, megrökönyödni, konteókat gyártani és szörnyülködni. És mert szorongunk a jövőtől és mert alapvetően is gyötör a depresszió.

Az ijesztgetés az ingerekkel agyongyötört posztmodern ember számára is tuti piacképes termék.

A tudományos magyarázat szerint számos torzítás közrejátszik ebben.

A hírekkel kapcsolatban erős szűrő van bennünk, hogy a rendkívülire, vagy annak tűnőre figyeljünk, nem mérlegelve az arányokat sem a relatív jelentőségben, sem abszolút értékben. Szelektíven észlelünk - ezzel védekezünk a kezelhetetlen komplexitás ellen. Nem sokan kapjuk fel a fejünket arra, ha Japánban földrengés pusztít el városokat, de napokig hír, ha márciusban az Alföldön leesik a hó. Ezért van az is, hogy egy repülőgép-baleset nagy eséllyel vezető hír lesz, míg az autóbalesetekről szinte szó sem esik. És ennek következtében gondolunk a repülésre úgy, mint veszélyes dologra, holott nagyságrendileg többen halnak meg az utakon, mint a levegőben. Ráadásul, az ismeretlentől sokkal inkább félünk, mint az ismerőstől. Így van ez a vírussal is: bár tudjuk, hogy maga a betegség nem annyival veszélyesebb, mint az influenza, de az influenzát legalább már ismerjük. Az influenzának arca van: majdnem mindannyian megtapasztaltuk és tudjuk, mi a teendő.

A koronavírusnak csak a nevét tudjuk, és ez a név egyáltalán nem tetszik nekünk.

Ha valahol történik egy merénylet, hónapokra behúzza a kéziféket a turistaforgalom, miközben a kivilágítatlan szabolcsi tanyákon (ahol a bűnözés és akár az élet elleni támadás mindennapos rizikó), ha Kati nénit megtámadják és elveszik a biciklijét, akkor az eset egy pár napig még szóbeszéd tárgya a környéken, de az élet megy tovább.

Ha újabb híreket hallunk valami ismert eseménnyel kapcsolatban, hajlamosak vagyunk tudattalanul is kiválogatni közülük azokat, amelyek már kialakult véleményünket erősítik meg. Ez is egy torzítás, méghozzá igen veszélyes. A profibb politikusok igen jól ismerik ezt a működésünket. Ez segítette a pánik-buborékot olyan nagyra nőni, hogy ma már azok sem képesek megállítani, akik pedig nagyon szeretnék. Kezd ugyanis kibontakozni a recesszió, gazdasági krízis narratívája is, és ha elkezdett, akkor a szellem nem is fog egykönnyen visszamenni a palackba. Akik eddig nem hittek az elszabadult történetek erejében, például Thaler elméletében és Akerlof magyarázataiban, azok most valós időben és saját szemükkel tesztelhetik szkepszisüket. Mert a válságot nem néhány rafinált kórcsíra okozza majd, hanem a ragályos félelem és reszketés sztorija.

Most az lesz, amikor elválik a tüdő a májtól: vizsgáznak az állami rendszerek (az egészségügy, a katasztrófavédelem, a rendvédelem és általában kormányzati operáció- és krízismenedzsment. Hamarosan kiderülhet, hogy van-e (még) szolidaritás: földrészek, államok között, cégek és más szervezetek között és azokon belül is. Kiviláglik, hogy van-e valódi társadalmi felelősségvállalás és kockázatközösség. Vizsgáznak a vállalatok, vizsgázik majd a távmunka a gyakorlatban. Vizsgáznak az ellátási láncok, és azok szakértői. Vizsgáznak a bankok, vizsgáznak majd a vis maior miatt mentesülő biztosítótársaságok és vizsgáznak a kereskedők, akiknek lesz forrásuk a maszkokhoz és fertőtlenítőszerekhez, amelyeknek hamarosan jó ára lesz. Azok az erkölcsi dilemmák kerülnek majd elő a piacgazdasággal és a társadalmi értékekkel kapcsolatban, amelyek megvitatását Michael Sandel már jó ideje olyan elhivatottan evangelizálja.

És vizsgázunk mi is: farkasai leszünk-e egymásnak, vagy bégetünk majd riadtan összebújva.

A szupermarketekben már volt egy kis gyakorlatozás, közelharc a lisztért és cukorért, de a java még most jön. Lehet, hogy új középkor közelít: quaranta giorni elkülönítések, betegek a betegeknek véltekkel, természetellenes, kényszerű, utálatos összezártságban. Posztmodern Decameron gyanánt sorozatokkal éljük túl a bezárkózást, vagy kivonulunk a virtuális placcokra, hogy éjjel-nappal a helyzetet vitassuk ? Netflix vagy Facebook? Már amíg lesz bármelyik. (Ha engem kérdeznek: lesz. Ők nem abból gazdagodtak meg, hogy szombaton zárva tartanak.)

Vizsgázni fogunk, ha nem is apokaliptikus díszletek között (remélhetőleg), de kicsiben egészen biztosan vizsgázni fogunk.

Emberségből, ítélőképességből, józan észből, felnőttségből. Az általunk teremtett világ okos használatából és önkorlátozásból. A rászorulóknak, az időseknek és veszélyeztetteteknek nyújtott figyelemből és felelősségből. Lesz módunk tesztelni az általunk létrehozott és az adónkból fenntartott rendszerek iránti bizalmat és azt is, hogy arra érdemeseknek adtuk-e azt.

Mindenekelőtt azonban médiafogyasztóként, tudatosságból vizsgázunk: mert a tartalomfogyasztásra is igaz, hogy "az vagy, amit megeszel".

Legyenek résen, mert ez a vizsga már el is kezdődött.

Fotó: Fortepan. Köszönettel.