Habár kontrollmániás, megrögzött kacathalmozó, ráadásul még kultúra-és anyanyelvfüggő patrióta is vagyok, aki filmet is csak magyarul, a belterjesen ismert pesti színházi színészek hangján tud igazán élvezni, mégis sokféle átmeneti kulturális és nyelvi környezetben érzem jól magam. Képes vagyok majdnem tetszőleges földrészen gulyáslevesre hasonlító dolgot főzni teljesen ismeretlen és engem semmire sem emlékeztető helyi alapanyagokból, könnyedén szoktam egy távoli, sosem látott városban egy időlegesen kölcsönkapott lakást jólesően belakni egy óra alatt, vagy akár egy olcsó
hostel-szobát is a képemre formálni a cuccaimmal néhány percen belül. Az a fajta ember vagyok, aki pár napra is kicsomagol, beleteszi a szekrénybe a holmiját és az utazótáskát eldugja alulra, hogy ne is tűnjön fel, hogy ez csak átmeneti létállapot. Olyan vagyok, akinek már a második reggel köszön az utcai árus akkor is, ha amúgy csak mutogatással tudunk társalogni, és aki előbb-utóbb kiköt egy mindenesboltban vagy egy lomispiacon, mert egy rendes tésztaszűrő kanál, az egy alkalomra is kell neki, és ha nem talál a fiókban, akkor vesz egyet és felszereli vele a vendéglátójának a háztartását. Azt hiszem, ez a fajta bárhol megteremtett otthonosság ad nekem jóleső biztonságérzetet. Talán nem is vagyok ezzel egyedül.

Vannak azonban helyek, amelyek nemcsak otthonosak számomra, hanem olyanok, amelyeket az otthonomnak is tekintek. Ahol azt érzem: ide tartozom.

Jó ideje leginkább ez a tó melletti falusias, huplikás vidék az, ahol ezt érzem. Bár a városban élek, de igazából ez az a hely, ahová tartozom. Ez a hegyoldal, ahol a kertemben az idén már júliusban feketére égtek és lehullottak a magnóliafám levelei, de most, a perzselő szárazság ellenére, új rügyeket hoz, talán azért, mert egy fa csak csinálja a dolgát, küzd, és nem olvassa a reménytelen aszályról szóló híreket. És otthonom ez a parányi vízparti öböl is, tíz perc bicikliútra a kertemtől, egy zsebkendőnyi megmaradt gyeppel és a még meghagyott négy fával, amelyek kaptak egy év haladékot, mielőtt a befektetők vonalzóval és Excel táblával tervezett villaparkjának gondosan locsolt pázsitja harsányan és kérkedőn kizöldell majd a hűlt helyükön. A kis oázis körül, a sittel már feltöltött, mostanra kietlen Mars-felszínné lett építkezési terület és a kiirtott nádas mellett elhaladó vasúti síneken mindeközben a közelgő végről mit sem sejtve iparkodnak a télen jéghideg, nyáron forró és huzatos fülkékkel zakatoló Piroska motorvonatok, két óránként pedig a elrobognak betonpokolból menekülő városiakat ideszállító, úriasan kényelmes, utasaikat a légkondi jeges fuvallattával borzongató intercity vagonok.

És néha fütyül a mozdony, pontban akkor, amikor az öböl mellett elhalad.

Nem mindegyik persze. Csak az, amit Laci vezet, a masiniszta, főleg, ha a felesége is ott ül mellette. Aki ugyan nem masiniszta, habár szerintem nem csak egy mozdonyt, de egy egyszerűbb űrsiklót vagy egy kisebb, békés országot is ügyesen el tudna vezetni. Betti amúgy szintén vasutas, és minden nap, ha csak teheti, tavasztól késő őszig, műszak után, miután elirányították és elvezették az összes, aznapra rájuk bízott vonatot, Lacival együtt lejönnek ebbe a titkos öbölbe, és beúsznak a tóba olyan messzire, ahonnan már látni a hét hegyet: a Badacsonyon kívül a Szent-György hegyet, Gulácsot, a Tóti hegyet, a Révfülöpi hegyet, az Őrsi hegyet, meg a kicsi hetediket, aminek a nevét sajnos mindig elfelejtem, és ami valójában nem is hegy, csak ravaszul úgy tesz, mintha az lenne.

Tegnap este, épp, amikor az öböl fái felé sétáltam, hogy én is ússzak végre egyet a nehéz nap után, egy gyönyörű NOHAB mozdony suhant el egy hosszú szerelvénnyel. Olyan ez a gép, mint egy látomás: sugárzik róla az erő, a formája kortalan és tökéletes, és a mérnöki tudásnak azt a világát idézi, amikor még nem az számított, hogy mit beszélnek a marketingesek a trendekről, mert a tervezők a jövőnek és az időtállóságnak dolgoztak. Megbámultam az elsuhanó látomást, a mozdony pedig fütyült kettőt, és én integettem utána. Laci volt a masiniszta persze, ki más, Bettivel. Ilyen mozdonyt akárki nem vezethet.

Ilyen az, ami sehol máshol nincs és már nem is lesz, lehet az a hely bármennyire is otthonos nekem, gondoltam akkor. Vonatok vannak másutt is, vannak szép kis öblök is. Jó embereket is ismerek sok helyen. De azt hiszem, sehol máshol nem okozna ilyen melegséget,hogy pontosan tudom, minek szól az üdvözlet: az elhaladó mozdony hetyke füttye.

A fotó a szerző saját felvétele