Egy kutatásom kapcsán beszélgetek most magyar vállalatok tulajdonosaival és vezetőivel. Főként arra vagyok kíváncsi, hogyan élik meg személyesen és vezetőként a történéseket. Megkérem őket arra is, hogy próbálják meg hasonlatokkal kifejezni, milyen ez a helyzet, milyenek most a kilátások. Az első beszélgetésekből kirajzolódó kép sok szempontból meglepő. Most csak arról szeretnék beszélni, ami talán a legfontosabb, és amit talán sokan a nagy nyomás alatt nem is reflektálnak, pedig lehet, hogy épp velük is megtörténik.

Az válik valósággá, amiről a menedzser szakirodalom, a mindennapi valóságon kívül és a felett álló tanácsadók évek óta beszélnek – korábban én is írtam róla.

Szexi betűszavakba öltöztetett modellekbe gyúrva, egyre idegesítőbben suttogják, mondogatják és az utóbbi időkben már harsogják is, hogy a jövő vezetőjének elkötelezőnek, szociálisnak, gondoskodónak és bizalomépítőnek kell lennie. Nevezik coach típusú vezetőnek is, elvárják, hogy legyen wired, social és lehetőleg legyen flow-ban is körülötte mindenki. Őszintén szólva, ezt elég ijesztőnek találhatják az érintettek. Nem erre van kiállítva a bárcájuk.

Azt olvasni a nagy guruknál, hogy teljes tévút volt az MBA képzés, hogy a vezetőknek talán mégiscsak jobb lett volna bölcsészettudományokat vagy pszichológiát hallgatniuk üzleti tanulmányok helyett. Kicsit későn szóltak a guruk, úgy tűnik. A ma pozícióban lévő vezetők többsége nem jógaórákon tölti az estéit és nem mindfulness tréningeken a hétvégéit. Ezt többnyire meghagyják a HR-eseknek, amíg ők döntéseket hoznak és excel táblákat böngésznek. Hiszen valakinek az üzlettel is kell foglalkoznia. Mindeközben.

De most történt valami. Az elmúlt két hónapban pozíciótól és szereptől függetlenül szinte mindannyian megtapasztaltunk valamit, amit előtte talán sokan még sosem. Amiről például Brené Brown olyan hatásosan beszél és ír.

A sérülékenységről és sebezhetőségről van szó.

Sokan, főleg a férfi vezetők, talán sosem használnák ezeket a kifejezéseket, és kimondott szavaikkal tagadják is, hogy ez megtörtént velük. De nem is fontos, hogy ezt hogyan nevezzük. Aki szeretne beszélni róla, az megtalálja majd a módját és hozzá a (szak)emberét. A lényeg, hogy valami történt, és ami történt, az sokakat sarkallt olyan cselekedetekre, amelyeket utólag értelmezve majd üzleti döntésnek lehet látni - pedig valójában emberi döntések, részben vagy főként. Olyan üzenetek, amelyekben megtestesül mindaz, amit a modern szervezetek működése az elmúlt évtizedekben látókörön kívül helyezett a növekedést és fejlődést evangelizáló kultúrában.

Amiről ugyanis ezek a vezetők beszélnek, az a felelősség és gondoskodás. Ahogyan többnyire nem várnak (és egyelőre nem is kapnak) semmilyen külső segítséget, és jellemzően azt érzik, hogy leginkább magukra, a megérzéseikre, az üzleti tapasztalataikra és a korábbi előrelátásuknak köszönhető tartalékokra támaszkodhatnak - ha azt kérdezem tőlük, mégis kire számíthatnak, akkor leginkább közvetlen munkatársaikat említik. Jó hír ez azért, mert jelzi, hogy jól választottak. Választásaik most igazolják őket, a legtöbb helyen a csapat összezárt, együtt húzzák és tolják. Van, ahol a váratlan terhelésre és van, ahol a túlélésre szövetkeznek.

A helyzet hasonlatos ahhoz, amikor Kitchener marsall az első világháborúban úgy toborzott hallatlan sikerrel önkéntes csapatokat, hogy a brit szigetország falvaiból, lakóhely és foglalkozás alapján állította össze az egységeket. Így létrejöttek az egymást belülről támogató, szolidaritás és együttműködés alapú katonai egységek. A későbbi hadügyminiszter történelmi megítélése ellentmondásos ugyan, de nevére mégis azért emlékszünk, mert intézkedésével képes volt összekovácsolni az embereket egy erőt adó közösségbe a nehéz időkben. A híres plakát üzenetének parafrázisa most az lehetne: „Your Company Needs You.”

De van valami, ami ennél még sokkal fontosabb. Arra a kérdésre: „Önre kik számítanak most?” szinte minden döntéshozó azt válaszolja, hogy „az embereim”. Csak azok nem, akik a családjukat említik az első helyen, de többség így, az „embereit” említi először. Azok közül, akikkel beszélgettem (szinte valamennyi szektorból) egy kivétellel senki sem bocsátott el egyetlen alkalmazottat sem. A többség azt mondja, hogy azért, mert bevált csapattal dolgozik, és mert nehéz megtalálni és megtartani a jó munkaerőt. De ezt a szót: „munkaerő” ők most nem használják.

Emberekről és kollégákról beszélnek, vagy munkatársakról. Akiket összehívtak az első napokban, és akik még sok helyen ma is igénylik, hogy a vezetőjük öntsön lelket beléjük.

 

Van, aki minden egyes alkalmazottjával személyesen beszélt, és van, aki rendszeresen felhívja őket, hogy megtudja, hogyan vannak. Van, aki minden reggel kiáll az üzem közepére, és elmondja, hogyan látja a dolgokat. Mert ezt várják tőle. Sose mondták, de ezt éreztetik vele. Ő azt mondja, eleinte ez volt a legnehezebb, és nem csak azért, mert nem szokott a szerepléshez, hanem mert sokáig maga sem tudta, mit mondhatna a kilátásokról. De megtette és megteszi ma is, mert azt érzi, hogy ezt kell tennie.

Vagyis, legalábbis ezeknél a cégeknél, megszületett, vagy inkább felszínre bukkant valami, ami valószínűleg mindig is ott volt, de a hétköznapokban nem tűnt fontosnak, vagy nem volt beszédtéma. Valami, ami túlmutat azon, hogy együtt teremtenek értéket, egzisztenciát, jövedelmet, tőkét, újabb munkahelyeket és piacot a beszállítóknak.

Ehhez valószínűleg sok vezetőnek meg kellett tapasztalnia a saját sérülékenységét, néhányuknak meg kellett járnia hirtelen feltáruló mélységeket és túl kellett jutnia a bénultságon. Aztán megtapasztalták, hogy az erő abból is jöhet, ha erőt adunk.

Valószínű, hogy többségük mindig is alkalmas vezető volt. De talán kevesen voltak, akik ezelőtt valaha is hangosan is kimondták, hogy „az embereim számítanak rám, gondoskodnom kell róluk”.

Akárhogyan is alakul majd ezeknek a vállalkozásoknak a sorsa, ezek a vezetők már megtapasztaltak valamit abból, amiről az idealisták és optimisták szerint a világnak szólnia kellene. Biztosan érik majd őket is csalódások, üzleti és emberi értelemben is.

De megtapasztaltak valamit, ami talán majd bizonyossággá is érik egyszer.

Ha részt venne a kutatásban, itt megtalálja a felhívást.