Húsz év után jutottam el újra Marrakeshbe.

Amire leginkább vágytam, hogy újra lássam a történetmondókat a Jemaa el-Fnaa téren. Ez volt a legerősebb emlékem a városról, amelyet egyébként is nehéz elfelejteni. Intenzív inger még a tapasztalt utazónak is: szagok, színek, zaj és vörös por mindenütt. A téren pedig kígyóbűvölők, majmok és zenekarok, táncosok és hennafestők. Egészen olyan, mint egy időutazás. De akkor, húsz éve a legkülönösebb élményem mégis az volt, amikor először megpillantottam a gyűrűben álló embercsoportot, akik egy hangosan és átéléssel beszélő embert vettek körül. Először azt gondoltam, prédikátor. Nem tudok se arabul, se a helyi berber dialektusokban nem vagyok járatos, ezért csak a gesztusokból és hanglejtésekből, no meg a közönség arcáról olvashattam le, hogy nem térítő, hanem mesélő. Ott ragadtam, talán órákra. Ma sem tudom, miről szólt a történet, de lenyűgözött, hogy ott lehetek. Olyan volt, mint egy különleges szertartás, a kiválasztottaknak.

A Jema el-Fnaa-ról azóta eltűntek a történetmondók. Azok, akik minden érdek nélkül meséltek történeteket. Nem akartak ezzel semmit eladni, népszerűsíteni, senkit semmiről meggyőzni. Nem turista-attrakció voltak, hiszen őket csak a helyiek értették. Csak szórakoztatni és tanítani akartak. Ez volt a foglalkozásuk. A művészetük. Gyönyörűségüket lelték a mesélésben és hitték, hogy fontos dolguk van vele.

Az utolsót közülük Abderrahim El Makkourinak hívták. Ő van a képen. Valószínűleg őt hallgattam én is. Néhány éve még a BBC újságírója is találkozott vele. Akkor Abderrahim még reménykedett abban, hogy fia majd az utódja lesz. Úgy tűnik, nem így történt és Abderrahim már alighanem egy másik világban meséli a történeteit.

Húsz év semmiség egy civilizációban. Ez a húsz év azonban, ami mögöttünk van, valószínűleg sokszorosan számít. Mert nem csak a történetmesélők tűntek el, hanem eltűntek velük a történeteik is.

Nem azokra a történetekre gondolok, amelyeket ravasz módon azért fundálnak ki, hogy márkát, imázst vagy hitelességet építsenek, hogy álmokat szőjenek beléjük, olyanok számára, akiknek nincsenek már kielégítetlen vágyaik, ezért kreálni kell nekik már vágyakat is. Akiknek szerzés-és bírvágyát, konzumálási mániáját ajzószerekkel kell ébren tartani, mint A nagy zabálásban.

Hanem azokra a történetekre, amelyek segítettek az embereknek életben maradni. Királyokról és pásztorokról szóltak ezek a történetek, kereskedőkről, boldogtalan asszonyokról és csalfa férjekről. Átjárót jelentettek a társadalmi kasztok, a gazdagok és a szegények között. A nincstelen számára kiderült, hogy a király is lehet boldogtalan és a király számára is kiderült, hogy a nincstelen is lehet bölcs és elégedett.

Ezek a mesék segítettek meglátni a keserűségben és nehézségekben az értelmet, a fájdalomban a szépséget, az alávetettségben a szerencsét és a hatalmasokban a sajnálatraméltó esendőt.

Ki tudja honnan, milyen utazások során, hosszú sivatagi gyaloglások közben, hideg, csillagos sivatagi éjszakákon vagy a perzselő déli hőségben, a pálmafák alatt, félálomban mesélte valaki, aztán terjedtek tovább, mint a homok a szélben. Mesélőtől mesélőig, évezredeken át.

Ma Marokkóban a lányok közül sokan még a földig érő, hagyományos dzsellabába öltözve kosaraznak a fiúkkal a parkban, de a rámenősebb fickók már lakást bérelnek a házasság előtti szexhez, a bazárnál meg szelfiznek a fiatal párok: fejkendőben a lány, európaiasan öltözve a fiú. Képekben mesélnek történeteket ők is, mint ma már mindenki. Nem hallgatják a történeteket, hanem ők kreálnak történeteket. Épp olyanokat, amilyeneket a televízióban és a megosztásokban látnak. Nincsenek tanulságok, nincs szépség, nincs fájdalom és nincs vigasz. Egy elképzelt, alternatív valóságot mutogatnak. Formátumokat, mint a szappanoperákban. Ők maguk a történeteik: az életük, vagy legalábbis annak kirakat-változata. Ismerik és használják a képi hatáskeltés eszközeit. Ebben a húsz évben tanulták meg a módját - ahogyan mi is.

Mi pedig, akik egy másik világból odamegyünk kíváncsiskodni, mi sem vagyunk már egzotikusak többé számukra, csak tehetősebbek, akiknek eggyel jobb Nike-cipőre, eggyel újabb, szebben fényképező telefonra telik.

Nem tudom, mi történt Abderrahim El Makkourival.

Valószínűleg nem él már, vagy nagyon öreg, különben ott lenne a téren. Végül már szinte múzeumi tárgyként mutogatták, mint Angelo Solimant, a "kitömött barbárt". Abderrahim a világörökségi védelmet élvező tér egyik híressége lett.

Remélem, nem kellett megérnie, hogy turisták szelfizzenek vele.