A nyár aktuális slágertémája a maszk-viselésen való ádáz vitatkozás. Vannak, akik csak csendben szabotálnak, és vannak, akik már fenik a kapát-kaszát. Oktatják egymást a népek feszt, offline és online.

Érvelnek az individualista szabadságharcosok, trollkodnak a proletárok, sutyorognak a fülünkbe az agent provocateur-ok, méricskélik a farktollaikat az efféle idegen szavakkal kérkedő önjelölt véleményvezérek.

A vita, bár néha fárasztó és méltatlan, érdemében nagyon is fontos. Nem csak azért, mert nyilvánvaló jele a növekvő frusztrációnak, az elveszett hónapoknak, a befuccsolt nyaralásoknak, esküvőknek, érettségi banketteknek, a nem szűnő bizonytalanságnak és tehetetlenségnek.

Azért is, mert valami nagyon fontos kérdés bugyog fel ebben.

A maszkviselést szabotálók egy része azzal érvel, hogy a fertőzéstől való félelem nagyobb bajt okoz, mint a vírus, és már így is eleget szorongunk és a népbetegséggé váló depresszió már így is elég károkat okozott, ezért az aggódást mindenkinek sürgősen abba kellene hagynia. Ez utóbbiról már én is írtam korábban, nyilvánvalóan van benne sok igazság. Más részük a kutatási adatokat hozza fel, vagyis azt, hogy a vírus szinte minden maszkon áthatol, ami nem teljesen steril és professzionális minőségű, vagyis nincs is igazi védelem, csak önáltatás.

De a lényegi érv leginkább az, hogy „én nem félek a vírustól”, vagy épp „én nem hiszek a vírusban”. Ez elég vagányul hangzik, de nézzünk kicsit a maszk mögé, szálazzuk szét az összekeveredett dolgokat.

A szociálpszichológia régóta foglalkozik azzal, mennyire áthatotta társadalmainkat a kollektív és egyéni félelem. A hat alapérzelem (félelem, düh, szomorúság, undor, meglepetés, öröm) közül négy egyértelműen negatív, és a félelem ezek közül is az egyik legerősebb érzelmünk.

Önsorsrontó sapiens vagyunk, és sikerült ehhez igazítani a környezetünket is.

A média, a szórakoztatóipar és a politika remekül ráérzett erre az evolúciós eredetű tényre, kiszolgálja és gerjeszti és kihasználja a félelmet, nem is beszélve magas (és irracionális) kockázatkerülő hajlamunkról, amelyre például a biztosítási ipar épül. A túlságosan bonyolult világban a sokféle, nehezen belátható és értelmezhető kockázat olyan mentális teherré lesz, ami általános és tömeges depresszióvá szélesedik.

A mostani helyzet (ahogyan arról már szintén írtam), ezeket a terheket elviselhetetlenné fokozza, mert nincs elegendő információ a döntéshez, és számos torzítás is nehezíti, hogy okosan válasszunk a kevésből.

De a lényeg, ami miatt hibásan érvelnek a szabotőrök, egészen máshol van. A maszkviselés ügyében ugyanis nem az egyéni kockázatokról és azok mérlegeléséról van szó, hanem az epidemiológiai szempontokról, és ez a tudásterület hitelesség szempontjából elég jól teljesített mostanában. Azt kevesen vitatják, hogy a lassító megoldások (maszk, karantén, távolságtartás) hatékonyak, statisztikai nagyságrendben mindenképp. A vírus terjedésében tehát egyértelműen az intézkedésekkel kooperáló emberek darabszáma a döntő, függetlenül attól, hogy személy szerint ki viseli a maszkokat - mert csak a számosság számít. Azon lehet elmélkedni, hogy kell-e lassítani, de csak elmélkedni, mert ez már a politikai döntéshozás mezeje, amit a jelenlegi szisztémában nem egyéni szinten van, vagyis felesleges pont ebben a kérdésben vitatni. Mint ahogyan azt is, hogy egy virális narratíva (lásd pl. tőzsdei várakozásokat alakító befektetői és elemzői narratívák, amin már száz éve spekulálnak a közgazdászok, de jelen esetben a pandémia, illetve annak kockázat-megítélése, mint narratíva) hogyan torzítja ezt a politikai döntéshozást, vagy hogy milyen egyéb összefüggések, hatalmi és gazdasági érdekek torzítják még.

Vagyis, a nap végén a maszk viselésének kérdése leegyszerűsödik arra, hogy a közösség tagjaként elfogadom-e a közösségi létezés szabályait, azaz szolidáris vagyok-e a közösség egészével, ideértve a veszélyeztetetteteket, a felelőtleneket, a helyzetet felmérni nem képeseket, az ellátási kapacitások korlátozottsága miatt kiszolgáltatottakat - vagy élek azzal, hogy valamennyi kivételt, devianciát még tolerál a közösség anélkül, hogy engem száműzne, mint szabályszegőt, és deviánsként akár konfrontálódom is - legalább van hol levezetnem a saját frusztrációmat.

Ennek az egyéni döntésnek pontosan az a kontextusa, mint a felelőtlenül egészségkárosító életmód bármely formájának (nem oltatom be magam saját költségemen agyhártyagyulladás ellen, de majd kezeljen engem a közkórház, ha nem szedtem ki a kullancsot a kirándulás után) amelyek következtében sok milliós költséggel gyógyíttatjuk az egészségbiztosítás kockázatközösségében azokat az embertársainkat, akik a rendszerbe lehet, hogy nem is tettek, de kivenni természetesen akarnak, amikor bajba kerülnek, és nem firtatjuk, hogy ezt elkerülhették-e volna. Egyébként, ha már itt tartunk, a közös kasszából kezeljük a depressziósokat, és a szomatikus tüneteket (daganatok, szívbetegségek) produkálókat, valamint a felelőtlenül zabálókat és az iszákosokat is.

Azaz, a maszkot nem azért viseljük, mert félünk vagy nem félünk az egyéni kockázatokat mérlegelve, hanem azért, mert ez egy olyan helyzet, amikor az egyéni kockázatértékelés irreleváns és mert amikor csak (elenyésző) részben vagyunk a fertőzés potenciális célpontjai, de mindannyian (egyforma súllyal) része vagyunk magának a pandémiának.

Egyszerűbben: a pandémia MI vagyunk, maszkban vagy anélkül. Itt most épp egy picurka kis pandémiácska van, de ki tudja, mikor nő meg. Ezért talán mégis jobb maszkban pandémiának lenni, ami kényelmetlen ugyan, de messze nem annyira, mint például a bizonytalanság.

(Már persze csak akkor, ha nem bírunk magunkkal, és kilépünk a négy fal közül, ami, megjegyzem, nem is szükségszerű, ha valaki tényleg nem érzi magát a közösség részének. Márpedig, aki a konszenzusos közös kötelességben nem osztozik, az hogyan is bátorkodik venni a közös javakból?)

Másképpen szólva, ez a potyautas-jelenség, amit senki se szeret. Az utálkozás, ami a maszkot tüntetően vagy lapítva szabotálóknak szól, az pont az a pillantás, amit arra vetünk, aki pukizik a tömött liftben, pedig a többiek is ettek a bablevesből, de mégis kibírják a földszintig. A közérdek szempontjából teljesen mindegy, hogy opportunizmusból, kötelességtudatból, vagy jólneveltségből bírják-e ki.

A maszk azonban, mindenekelőtt, jelzés mindenki másnak, egy üzenet: figyeljünk egymásra. Jelzés, hogy én figyelek rád. Ez az üzenet nem feltétlenül növeli a félelmet azokban, akik tényleg fenyegetve érzik magukat a betegségtől. Nagyon könnyen lehet, hogy segít nekik némileg biztonságélményt nyújtani, azaz elkerülni legalább a pandémiás depressziót és az irracionális szorongást.

A maszk tehát a "nem vagy egyedül" jele: gesztus, amelyet gesztussal viszonzunk.

Pont úgy, mint amikor a bejárati ajtó két oldalára érkezve egymással szemben megállunk, és bár előbb-utóbb nyilván mindketten átjutunk rajta, mégsem mindegy, hogy felajánljuk-e közben egy udvarias mozdulattal az elsőséget a másik oldalon érkezőnek. Ezt, a lényeg szempontjából jelentéktelen eseményt, az áthaladás előtti pár másodpercet az egyszerűség kedvéért hívjuk úgy, hogy civilizáció.

Persze, ebben is vannak lokális sajátosságok. A bonmot szerint például, aki utánunk lép be a forgóajtón, de előttünk lép ki, az biztosan magyar.