2020 a ma élő felnőttek számára örökké megmarad, abszolutizált generációs élményként, mint a 9.11 és talán amilyen volt (interpretációktól és diszpozícióktól, a történelmi ruletten dobott megélésektől függetlenül) a második világháború. Azok számára is, akik most tagadják, akik minden erővel elfelejteni igyekeznek majd, úgy, mint egy béna rendszergazda által elkövetett, de szerencsére hamar kijavított hibát.

A mi generációnk életében ez is egy fontos év marad. Számomra például az az év, amikor sok olyasmi szó szerint elveszett, amit fontosnak hittem. A veszteségek éve, ha objektíven nézem. És az abszolút értelemben vett nyereségek éve.

Ez az év, ami szó szerint azért kell, hogy véget érjen, hogy helyet csináljon az újnak. Ami most elmúlik, az sokak számára normává tette a devianciát: a mackónadrágot, szellemi és fizikai értelemben. A bekuckózást, bezárulást önmagunkba, a csak magunknak, kényelmünknek és a valós igényeinknek, a fontos dolgoknak megfelelést. Miután tanult tehetetlenséggel beletörődtünk abba, hogy nincs más. Bár nekem sosem volt méretre szabott kiskosztümös társadalmi identitásom - legfeljebb, mint egy jelmez a sok közül, amit néha kiveszek a gardróbból. De őszintén szólva otthonosabb, és beszűkülten is tágasabb lett nekem a világ azzal, hogy többen élünk sallangmentesen, úgy, ahogy én eddig is éltem, egy még épp vállalható, és most épp elfogadott vagy csak eltűrt devianciában. Azaz, valójában a fejünkben.

És igen, van egy generáció , a fiatal felnőtt gyerekeink, akik számára ez a deviancia mostantól norma lesz. Akiket egyébként mostanáig attól féltettünk, hogy majd elmerülnek a digitális identitás érzéktévesztő pluralitásában, a azonnal megkaphatóság kapcsolati súlytalanságban és a tudattágítás mindenféle új módjaiban. Akik, tőlünk most talán végleg elszakadva, ezt nem csak generációs élményként, hanem bizonyos értelemben generációs traumaként élik meg. Akik, szüleikkel ellentétben, nem kamuznak azzal maguknak, hogy ez csak megbillenés, de majd jövőre düböröghet tovább a megállíthatatlan növekedés, a fejlődés és a többi bullshit. Pontosan tudják, hogy már nem mindig lesz víz a csapban, mire ők megöregszenek. Számukra a mackónadrág mostantól a magán-valóság szimbóluma, a feleslegességtől megfosztott, befelé fordulástól, elmélyüléstől nem rettegő élet mindenféle értelemben, önmagukkal és önmagukban is otthonos viselete.

Fotó: Fortepan, MHSZ. Köszönettel.