Bevallom, valójában mindig is a történetek érdekeltek.

A történeteink, akik vagyunk.

Ezen az oldalon a Fortepan gyűjteményében fellelhető képek segítenek többet mondani a szavaknál. A képek civil, hétköznapi emberek életéről készült amatőrfotók. Nem művészet, csak a pillanat az.

Erről a képről például a falu jutott eszembe, ahol felnőttem, a múlt század utolsó évtizedei. A modellezőszakkör, ahol meglett emberek, többnyire nehéz fizikai munkát végző vájárok, kőművesek, marósok, gyakran kérges tenyérrel és repedezett körmű, ügyetlen ujjaikkal balzafából készítették a kecses repülőmodelleket. Akkoriban bezárt a szénbánya és az üzemek is, ahol korábban biztos munkájuk volt. Bezártak a mozik, a kultúrház, ritkultak a buszjáratok és nem volt többet bányásznapi jutalompénz. Nem sok szépség és remény volt az életükben, azt hiszem. A törékeny, pauszpapírral borított szárnyú repülőgépek könnyűsége - és az életük valósága. Ezt látom én a képen. Egy történetet, ami a vége felé közeledett, amikor az enyém elkezdődött.

Azt szokták mondani, hogy a perspektívaváltás képessége a legfontosabb abban, hogy másképp lássunk rá egy helyzetre. Azt is szokták mondani, hogy néha helikopter-magasságból kell ránézni a dolgokra. Szerintem meg nem. Onnan a magasból minden olyan parányinak látszik, még a nagy probléma is. Meg mi magunk is. De ki akarja parányinak látni önmagát?

Néha nem kell messzire menni, csak perspektívát váltani.

Ebben segíthet egy tapasztalt kérdező.

Nem hiszek a fejlődésben. A változásban hiszek. Legalábbis az emberrel kapcsolatban.

Henry Minzberg említi példaként a gombot, amit nyolcszáz éve használunk. Fel sem tűnik talán, hogy miközben minden rohan és gyorsul, a gombolás mit sem változott. Nincs fejlődés a gombolásban. Legfeljebb a patent. De már az is van már vagy száz éves.

A fejlődés abszolutizálása, mint annyi minden más, a szelektív észlelésen alapul: hajlamosabbak vagyunk arra figyelni, ami nagyobb csinnadrattát kelt. A nagyon is fontos változások néha csendben zajlanak. Ráadásul a "fejlődés" értéktelített fogalom. Azt üzenjük vele, hogy egy mostani állapot értékesebb, magasabb rendű és szintű, mint egy korábbi. Pedig ez egyáltalán nem föltétlenül van így. A nyelvtudásunk, a technológiai vagy testi ügyességünk, azaz a felkészültségeink valóban fejleszthetőek. A humanitás azonban - ebben az értelemben- nem fejleszthető. Életünk során nem leszünk fejlettebb emberek, de lehetünk jobban viselkedő vagy felelősebben gondolkodó és érző emberek. Lehetünk tehát olyanok, akikkel könnyebb lesz együtt az élet - akár nekünk magunknak is könnyebb, hiszen össze vagyunk zárva önmagunkkal. Szerintem ez nem egy rossz cél, de emberek életét meghatározó vezetőként pedig fő cél kell, hogy legyen.