Sosem gondoltam volna, hogy a Bánk bánt egyszer a női sorsok drámájának látom majd.

Pedig a Katona új előadásában a két erős színésznő (Szirtes Ági és Pálos Hanna) karaktere ezt a nézetet világítja be.

Egyikük sem maga irányítja a sorsát. Sem Gertrudis, sem Melinda.

A pasasok csak intrikusok (Biberach), komolytalan szájhősök (Petur), gyáva amorózók (Ottó), vagy megvezetett balekok (Bánk), esetleg béna papucsférjek (Endre). Közben a dráma a két nőről szól.

Ráadásul mindkét nő idegen, afféle expat a cégnél, akarom mondani az udvarban. Gertrudis német, Melinda spanyol. Egyikük se önszántából házasodott, ez a 13. századi főúri és királyi körökben ugyebár nem volt szokás.

A Katonában egy vadászkastély a díszlet. Agancsok a falon: hiszen Bánk bánt felszarvazzák, Ottó meg szert tesz egy újabb trófeára. Fallikusan hosszú csövű vadászfegyverekkel hadonásznak a fickók, a nők pedig amazonnak öltöztek.

A Bánk bán drámája, ha lehántjuk róla a kötelező irodalomnak szóló ellenérzést, a nehéz és fölöttébb régies szöveggel szembeni türelmetlenséget, a patriotizmushoz és a történelem értelmezéseihez való érzékeny és konfliktus-szagú viszonyulásokat, nos, akkor Bánk bán is egy olyan történet, amelyben a hatalom és az emberi esendőség kereszteződésében álló dilemmákhoz kerülhetünk közelebb. Hasonlóan Hamlethez, Machbeth-hez vagy Lear királyhoz.

Elősejlik belőle a nagy hatalmú ember magányossága.

Akinek döntései sohasem csak önmagáról szólnak, hanem bonyolult érdekekről, amelyeket csak látszólag irányít, valójában kényszerpályák között válaszhat csupán. A stakeholderek (Tiborc) felől érkező erkölcsi nyomás, a peer-ek (Petur) dilettantizmusa, a fenyegető személyes veszteségek (Melinda) közepette. Az ő helyzetében gyakran nincs jó döntés, csak rossz és rosszabb közötti választás. Nincs szabad akarata: gyakran kiszolgáltatottabb, mint azok, akik a ranglétra ajlán vannak és csak önmagukért felelősek.

Döntéseiben befolyásolható: Bánk bán Melinda meggyalázásának felbujtóját véli megtalálni Gertrudisban, ezért a sértett férfi büszkesége a sértett magyar nagyúr büszkesége is. Felszarvazott férfiként egy nőt megölni: gyávaság lenne. Sértett magyar főúrként a betolakodó és kártékony idegent, az expat nőt megölni: nem az.

Ezt ismerjük. Így lesz a nagy hatalmú emberek sértett személyes önérzete gyengeséggé, azaz a rossz döntések forrásává.

Úgy tűnik, az embert illetően semmi sem változott az elmúlt nyolcszáz évben.

Ha Bánk bán történetének példázata nem győzne meg, mennyire nagy szerepe van a gyengeségről szóló kis emberi történeteknek a nagy történetben, pillantsunk csak ki a világra, ami most körülvesz bennünket.

A nyugati kultúra egyik véleményvezére, Francis Fukuyama legutóbbi könyvében a megsebzett identitásról ír.

„Az identitáspolitika pszichológiai bázisa azon az érzésen alapul, hogy a személyes értékeinket vagy épp méltóságunkat a társadalom nem ismeri el. Az alulértékelt identitás, habár elsősorban személyesen az egyénhez kötődik, de még gyakrabban egy kitaszítottságot és tiszteletlenséget elviselni kénytelen csoport tagjaként éljük meg. Az identitás intim kapcsolatban áll a büszkeség és a harag érzésével, és az elismerés hiányából fakadó megbántottság élményével.”

Fukuyama szerint az emberiség következő (de még inkább jelen) korszakát az identitáspolitikák elméletei segítségével érthetjük meg. Három évtizeddel ezelőtti jóslataival ellentétben már nem gondolja azt, hogy a civilizált világ belesüpped a liberális piacgazdaság jóléti szendergésébe. Mostanra ugyanarra a következtetésre jutott, mint vele vitázó egykori professzora, Samuel P. Huntington: a világ a kulturális identitások és hovatartozás és az ebből fakadó ellentétek törésvonalai mentén rendeződik át, amiben nagy szerepe lesz a sértett emberek érdekközösségeit legügyesebben felismerő és kihasználó politikusoknak.

Ha lennének kétségeik ez ügyben, nézzék meg a Katona másik, egyáltalán nem historizáló és egyáltalán nem is magyar témájú előadását. (A közös a két előadásban legfeljebb annyi, hogy mindkettőben a korpulens Elek Ferenc alakítja a királyt. Minden más összefüggés csak a fantázia szüleménye.)

De arról a darabról majd talán egy következő posztban lesz szó.

Katona József: Bánk bán (Katona József Színház)