A történetet ismerjük. Ha nem is ezt pontosan, de valami hasonlót mind hallottunk már.

Szépen tettük a dolgunkat, évről évre jobbak lettek a számok, még a nehezebb időkben is csurrant valami bónusz, de mindeközben a főnök egyre furcsábban kezdett viselkedni. Betudtuk annak, hogy elmúlt negyvenöt, jön a kapuzárás, egymásra vigyorogtunk a cigiszünetben és találgattuk, milyen furcsa hobbit talál majd magának. Harley-t vesz majd vagy kabriót? Nepáli elvonulás lesz vagy el Camino?

Ami végül bekövetkezett, arra azonban senki sem számított, habár voltak baljós előjelek. A főnök néha órákra eltűnt ebédelni, és utána feltűnő jókedvvel tért vissza az irodába, és órákra bezárkózott. A lányok a beszerzésen tudni vélték, hogy nő van a dologban. Az értékesítő fiúk cinkosan kacsintottak a meetingeken.

Aztán egy hétfő reggel a főnök titokzatos mosollyal érkezett meg a projekt kick off-ra. Udvariasan maga elé tessékelt egy ismeretlent. A fickó zavarba ejtően jól öltözött volt, ahogy nálunk nem szokás. Laza elegancia, nem a hivalkodó nagy márkákkal, hanem a kifinomult jómód üzenetével: méretre szabott zakó, kézzel varrott cipő, és igen: a selyemsál. Azt tehát már a bemutatása előtt kitaláltuk, hogy tanácsadó.

Tibor szervezetfejlesztő, így mondta a főnök.

A fickó egy szót sem szólt, habár a főnök maga mellé ültette. Csak figyelt és jegyzetelt.

A következő hetekben már minden megbeszélésen ott volt, és egyre gyakrabban bukkant fel a legváratlanabb időpontokban a legváratlanabb helyeken. A kiskonyhában, az irodákban, a recepción, majd később ebédelni is elhívott néhányakat, ami addig nem volt szokása. Sosem derült ki, kivel miről beszélgetett, de Pétert, a szervezetfejlesztési vezetőt egy hónap múlva menesztették, épp azon a napon, amikor a főnök irodájából elszállították a méretre készült olasz bútorokat és puha szőnyegek kerültek helyettük, babzsákokkal. Füstölők kezdtek illatozni odabenn, és a cipőket az ajtó előtt kellett hagyni ezután. Megdermedtünk, mert Pétert mindenki szerette és sosem volt kérdés a szakértelme. Ő volt az, aki a kézivezérelt nagyvállalatból néhány év alatt modern céget teremtett, aki szót értett a nagy öregekkel és az újonnan érkező fiatalokkal is.

Tibor lett az utódja.

Tibor hamarosan minden felsővezetői szakmai megbeszélésen jelen volt, a főnök egy telefonhívást sem bonyolított le, ha nem volt ott mellette Tibor. Mindenkiről mindent tudott, hozta-vitte a híreket és rövidesen olyan pókhálót font a szervezetben, amiről senki se tudta, hogy hol van az eleje és hol a vége. Hamarosan következtek az újabb személycserék, mindenkinek mennie kellett, akinek túl nagy befolyása, szakmai tekintélye, vagy legalább némi autonómiája volt, elsőként persze Péter közvetlen beosztottainak. Aki időben észbekapott, az magától lépett le. Ekkorra már kiderítettük Tiborról, hogy a rendszerváltáskor tért vissza a tengerentúlról, majd itt alapított tanácsadó céget, és

a szlogenje az, hogy „100%”.

Ennyi változást ígér annak, aki megbízza őt. Azt is tudtuk róla, hogy az üzletben igen rossz a híre, de valahogyan mindig "továbblép". A realisták hamar megértették, hogy ha akarnak valamit a főnöktől, akkor ahhoz Tiboron át vezet az út.

Utólag minden érhető: a főnök nem tehetett róla, hogy szüksége volt egy mágusra.

Sok személyes oka lehetett erre a tévedésre. Ami közben a cégben történt, egészen Tibor bukásáig (amikor kiderült, hogy a baráti céges érdekeltségei úgy szippantották fel a HR büdzsét, mint lobbista a kokaint), arról máig keringenek pletykák. A szervezet már sosem lesz az a barátságos és vonzó hely, ami Tibor előtt volt, a főnök pedig azóta nem jár hosszan ebédelni senkivel.

A történetet egy másik változatban egyébként "Tartuffe" címmel is ismerhetjük.

A színházakban szinte mindig játszák valahol, mert megváltónak mutatkozó szélhámosokra mindig van igény. Koronként változik, hogy a család morális csődjén van-e hangsúly, van ártatlan áldozatoknak tűnnek, valamint az is, hogy a befejezés után benne van-e a jóságos és igazságos uralkodó „vörös farok”-jelenete, amit Molière -kérlelhetetlen opportunizmussal- hozzábiggyesztett a színdarabhoz.

A Katona új és kitűnő Tartuffe-előadásában benne hagyták, de idézőjelben. Az uralkodó az, ami: egy szelfiző, twitterező politikus. Ahogyan ebben a rendezésben a Mama is egy röhejes, öregedő traveszti (Fekete Ernő, aki amúgy 20 éve ugyanott, a Zsámbéki-rendezésben Tartuffe szerepében is emlékezetes), aki mellett a Főnök, akarom mondani Orgon (Máté Gábor) is inkább egy jómódjában fényt kapott hitgyülis pasas, aki sosem nőhet fel igazán.

De ne ezért nézzék meg, hanem Keresztes Tamás miatt. A magyar Chaplin olyat tud a színpadon, amit nagyon kevesen a kortársak közül. Ha szeretik, nézzék meg a Háztűznézőben is, és főként Popriscsinként.

Menjenek, kacagjanak szívből a színházban és kerüljék el nagy ívben azokat a tanácsadókat, akik 100% változást ígérnek.

Molière: Tartuffe / Katona József Színház. (fotó: Horváth Judit)